Thomas Pynchon az egyik legismertebb és legismeretlenebb szerző, akinek életműve világszerte milliók könyvtárába került s nélkülözhetetlen egyetemi tananyag, ugyanakkor szerzőként kerüli a nyilvánosságot, nem jelenik meg a díjátadókon, és tizenéves kora óta nincs róla publikus fénykép. A Súlyszivárványt 1974-ben Amerika legnagyobb könyves díjával, a Nemzeti Könyvdíjjal tüntették ki, Pynchon neve pedig azóta minduntalan feltűnik a Nobel-várományosok listáján. Már életében monográfiák, kalauzok és tanulmánykötetek jelennek meg munkásságáról, külön folyóirat foglalkozik vele, és Toni Morrison mellett a legtöbb kritikát az ő műveiről írták Amerikában. Szinte minden tíz évben kiadnak tőle egy regényt, mely terjedelmével, témájával és káprázatos nyelvezetével is beszakítja az olvasók asztalait, és az irodalom újragondolására készteti kritikusait.

A magyarországi kiadással – 35 évvel a könyv első (amerikai) megjelenése után – a Súlyszivárvány végre nálunk is, ahogy mindenütt, az olyan, hozzá hasonlóan fajsúlyos művek sorába léphet, mint az Ulysses, Az eltűnt idő nyomában, a Bűn és bűnhődés, a József és testvérei vagy a Száz év magány.
Terjedelem: 768 oldal
Méret: 140x215 mm
Kötés: keménytábla + védő
Ár: 4990 Ft
ISBN 978 963 14 2674 8

Megvásárolom

***

Egy 1964 áprilisában az ügynökének, Candida Donadiónak írt levelében Thomas Pynchon alkotói válságáról számolt be; épp négy regénye volt folyamatban, és kijelentette:
 „Ha bármelyik közülük megjelenne úgy a papíron, ahogy a fejemben van, az az évezred irodalmi eseménye volna.”

Thomas Pynchon művei:

V. (1963)
A 49-es tétel kiáltása; Magvető Kiadó, 2007 (The Crying of lot 49, 1966)
Súlyszivárvány (Gravity’s Rainbow, 1973)
Slow Learner (1984)
Vineland (1990)
Mason & Dixon (1997)
Against the Day (2006)
[Inherent Vice (2009)]

Legünnepeltebb harmadik regénye, a Gravity’s Rainbow 1973-ban jelent meg. Tekervényes történet, számtalan utalással, melyek Pynchon korai munkáinak több témáját kapcsolják össze és fejtik ki (mint a reprobáció, a paranoia, a rasszizmus, a kolonializmus, a konspiráció, a szinkronicitás és az entrópia). A regény gazdag kritikai visszhangot váltott ki: két olvasói kalauz jelent meg hozzá (Fowler, 1980; Weisenburger, 1988), számtalan cikk és könyvek láttak napvilágot róla, internetes oldalak foglalkoznak vele, számos további műalkotást ihletett, és az amerikai posztmodernizmus egyik alapszövegeként méltatják. A regény zömében Európában, azon belül is Londonban játszódik, a II. világháború utolsó hónapjaiban és a győzelmet közvetlenül követő hetekben, ám a történelmi háttér az elbeszélés legnagyobb részében színpadi díszlet. Emiatt Pynchon szövegében érzékelhető egyfajta drámai irónia – a szereplőknek, a különböző elbeszélőknek csak sejtései vannak, de nincsenek tudatában különösebb történelmi összefüggéseknek, a Holocaustnak és – kivéve néhány utalást – az előzményeknek, mitográfiáknak, a nyugat közös érdekei és a náci háborús gépezet közti bűntársi viszonynak, melyek – e történelmi kort ismerve – minduntalan az olvasó eszébe ötlenek.
A regény témáiban enciklopédikus, stílusában játékosan önreflexív. Lenyűgöző ismereteket nyújt a mérnöki tudományok, a fizika, matematika, pszichológia, kémia, történelem, vallás, zene, irodalom és film területeiről. Pynchon a hatvanas évektől a hetvenesek elejéig dolgozott művén, miközben Kaliforniában és Mexikóvárosban élt.

A Súlyszivárvány 1974-ben – együtt Isaac Bashevis Singer A Crown of Feathers and Other Stories című könyvével – elnyerte Amerika legrangosabb könyves díját, a Nemzeti Könyvdíjat. Ugyanebben az évben az irodalmi zsűri egyhangúlag felterjesztette a regényt a Pulitzer-díjra, de a Pulitzer-bizottság megvétózta a felterjesztést, mondván, a Súlyszivárvány “olvashatatlan”, “túlírt”, “ömlengő” és “obszcén” alkotás; így nem kapta meg az elismerést. 1975-ben az Amerikai Művészeti Akadémia az írót a William Dean Howells-éremmel tüntette ki.

Korai elbeszéléseinek gyűjteménye (Slow Learner) 1984-ben jelent meg, ugyanebben az évben Pynchon terjedelmes kritikát írt a New York Times-ban Gabriel García Márquez Szerelem a kolera idején című regényéről. Szépirodalmi művei mellett esszéket, kritikákat is publikált, változatos társadalmi, tudományos és művészeti témákban. Ezek legtöbbjét a New York Times Book Rewiew közölte. Az ő előszavával jelent meg többek közt Donald Barthelme műveinek 1992-es gyűjteménye, George Orwell 1984-ének 2003-as kiadása (Penguin Centenary Edition), és barátja, Richard Fariña könyvének Penguin Classics-kiadása (Pynchon az ő emlékére ajánlja a Súlyszivárványt).
A híradások szerint legújabb regénye 2009 augusztusában jelenik meg, Inherent Vice címmel.

Thomas Pynchon – akit Salman Rushdie egy, a Vinelandről írt kritikájában „láthatatlan öregembernek” nevezett, akiben „nem múló vonzalom él a megtévesztés iránt” – népszerű internetes téma; számos rajongói találgatás született már arról, hogy valójában létezik-e, avagy az álnév alatt más, esetleg több író publikálja műveit. Titokzatos figurája még a Simpson család (The Simpsons) című, népszerű animációs sorozatban is feltűnt.

A szerzővel, műveivel, vele kapcsolatos kritikákkal, tanulmányokkal foglalkozó internetes oldalak:  

www.themodernword.com/pynchon/index.html
www.hyperarts.com/thomas-pynchon 
www.pynchon.pomona.edu/

Videó Thomas Pynchon Nemzeti Könyvdíjáról:

www.youtube.com/watch?v=I-NBPpM--pY

***

Részlet a regényből:
 
WILHELM, A WILLANYKÖRTE MESÉJE

Egyszer volt, hol nem watt a budapesti Tungsram. Úgy volt, hogy Wilhelm itt hagyja el a gyártósort. Ám akkor alighanem rátette volna kezét a wigécek gyöngye, Rózsavölgyi Géza édesapja, Sándor, merthogy övé volt a teljes erdélyi ügyfélkör, és arrafelé kellően beilleszkedett már ahhoz, hogy az anyairodában enyhén paranoiás félelem uralkodjék el, hátha az egész kampány sikerét veszélyezteti valami rémes átokkal, amennyiben nem kapja meg azt, amit akar. Igazából csak egy ügynök volt, annyit akart, hogy a fia ledoktoráljon, és úgy is lett. Mégis, ez a Budapestet belengő rosszféle, boszorkánysággyanús aura lehetett az oka, hogy Wilhelm születését inkább a berlini Osramra szignálták ki. Úgy van, kiszignálták. Létezik ugyanis a Kisded Körték Mennyországa – úgy szólnak róla nyájas szatírák, mintha a filmipar lenne, érted, valami Óriásbébibiznisz, há-há! De ne hagyd, hogy Ők átverjenek, itt elsőrendűen egy bürokráciáról van szó, és a Kisded Körték Mennyországa csak amolyan melléktevékenység. Csupa-csupa költség – igen, a Társaság zsebből fizeti a számos négyzetmérföld organdit, sok köböl IG Farben-féle rózsaszínű és kék Babaszínezéket, valamint mázsaszám az agyafúrt Siemens Kisdedkörte-villanycumit, ami úgy részesíti a szopni vágyó Körtét a 110 volt élményében, hogy egy csöpp áram se folyik át rajta. Így vagy úgy, ezek a körtés népek azzal foglalatoskodnak, hogy az energia látszatát keltsék, mintha lehetne változtatni az éjszaka állapotán, persze ilyen energia nincs.
A valóságban a KKM elég szakadt hely. Pókhálók csöpögnek a barna gerendákról. Néha-néha feltűnik a padlón egy csótány, és olyankor az összes Kisded megpróbál arra hengeredni, hadd lássa (tudod, Skippy, tökéletesen szimmetrikusnak látszanak, mivelhogy Willanykörték, de nem szabad megfeledkezni az izzószál tetején a kontaktusról), és nyomatják, hogy á-gá! á-gá!, és félénken fénylenek a meglepett csótányra, ő meg csak lapul bénán és eltaposhatón a csupasz padlódeszkán, újraéli a rettenetet: azt a semmiből jövő, hirtelen áramlökést, és messze fönn a vakító, mindent látó Gumót. Ártatlanságukban a Kisded Körték nem tudják hová tenni a rovar lereagálását – érzik rémületét, de nem tudják, mi az. Ők csak barátkozni szeretnének. Érdekes jövevény, és jópofán mozog. Mindenki lelkesedik, kivéve Wilhelmet, aki egy rakás tökfejnek tartja a többi Kisded Körtét. Egyfolytában azzal kínlódik, hogy valami értelmes téma felé terelje gondolataikat. Heló, bébik, én wagyok Wilhelm, a Willanykörte! Eléneklek nektek egy kis dalt, úgy szól, hogy–

Gyulladjatok, ragyogjatok, izzó, szálas Kisdedek!
Jöjjön meg az eszetek,
Csak feküsztök ott meg nyüszögtök, mint egy rakás lütyő tök,
Pedig az összes rovar
A ti uralmatok-ra vár,
És nincsen jobb érzés, ha mondom, mint lógni fenn a plafondon,
Nincsen nagyobb királyság, mint felülről nézni a mászkát,
Előjönnek, és imádnak, amíg fel nem kel a nap,
De ha gyullad az a nagy fény, húzzák a potrohukat!
Ragyogjatok, Kisded Körték, a jövő csak rátok vár,
Lapulhat a svábbogár,
Indul a hadjáratom,
Hát gyertek, Dedek – ez-a-világ a-tom!

A baj az, hogy Wilhelm egy vénséges vén lélek egy Kisded Körte üvegbörtönébe zárva. Gyűlöli ezt a helyet, csak fekszik hanyatt, és várja, hogy legyártsák, a hangszóróból nem szól más, csak charleston, olykor egy szózat a Nemzethez, miféle Wirtschaft ez? Wilhelm ki akar szabadulni, és beleszabadulni – mondani sem kell, hogy mindenfajta súlyos pszichoszomatikus tünet jelentkezett rajta, így a Kisdedkörte-pelenkakiütés, vagyis korrodálódni kezdett a menete, Kisdedkörte-kólika, fájdalmas ellenállásgörcsök a volfrámszál tekervényeinek mélyén, Kisdedkörte-hiperventilláció, amikor is úgy érzi, mintha a vákuum megszakadna, pedig semmilyen szervi alapja nincs. . . .
Amikor végre előgurul a Gy-nap, képzelheted, hogy Wilhelm szinte ragyog. Azzal verte el az időt, hogy egészen veszettül nagyravágyó terveket szövögetett – megszervezi az összes Körtét, Berlinben létrehozza hatalmi bázisát, már megvilágosodott benne a Sztrobózó Taktika: csak ki kell fejleszteni magunkban azt a (szinte) jógitrükköt, hogy az emberi agy alfaritmusához hasonló frekvencián kapcsolunk ki-be, és ezzel, nem csalás, nem ámítás, epilepsziás rohamot lehet kiváltani. Mi tagadás, Wilhelm, a látnok a szebb jövőt wizionálta a födémgerendák közé: Európa-szerte 20 millió Körte – egy adott szinkronizáló pulzusra, melyről a Hálózatban telepített számos ügynökének egyike gondoskodik majd – egyszerre sztrobózik, és az emberek 20 millió szobában vergődnek, mint a Tökéletes Energia partjaira vetett halak – Wigyázat, emberek, ez csak figyelmeztetés volt. A legközelebb néhány Körténk felrobbantja magát. Há-há. Úgy van, rátok szabadítjuk kamikaze-osztagainkat! Hallottatok már a Kirgiz Ragyogásról?, na, az egy szentjánosbogárka segge luka ahhoz képest, amit mi – ja, hogy nem is hallottatok . . . hát, milyen kár. Mert alig néhány Körte, mondjuk egy milliócska, teljes seregünknek csupán 5%-a, több mint készen áll arra, hogy egyetlen nagy lobbanásban véget vessen izzószálának ahelyett, hogy türelmesen kivárná szavatolt élettartamát. . . . Így ábrándozik Wilhelm az ő Gerillahaderejéről, ami pofán nyomja Herbert Hoovert, Stanley Baldwint meg az összes többit egyetlen nagy, összehangolt fénydetonációval. . . .
Vajon felkészült-e Wilhelm a keserű ébredésre? Létezik ugyanis már egy társaság, egy emberszervezet, a „Phoebus”, ez a svájci székhelyű nemzetközi villanykörte-kartell. Lényegében az International GE, az Os¬ram és az angol Associated Electrical Industries vesz részt benne, s e háromban 100, 29, illetve 46%-os tulajdonrésze van az amerikai Ge¬ne¬ral Elect-ric¬nek. Világszerte a Phoebus rögzíti az izzók árát, és határozza meg működési élettartamukat, Brazíliától Japánon át Hollandiáig (igaz, a holland Philips a kartell veszett ebe, akármikor képes önállósulni, és végveszélybe sodorni az egész Kombinációt). Ebben az általánosan represszív légkörben az újszülött Kisded Körte nem is kezdhetné máshol, mint legalul.
Csakhogy a Phoebus még nem tud halhatatlanságáról. Wilhelm Char¬¬lot¬¬ten¬¬burg¬¬ban, egy zártkörű női ópiumbarlangban kezdi a pályaizzását, Wernher Siemens szobrától szinte látótávolságra, ott ég az egyik falikarban, egy a sok villanykörte közül, akik szemtanúként bámulják a köztársasági dekadencia bágyatagabb változatait. Hamarosan megismerkedik a többiekkel, a szomszéd falikarban izzó Vladimirrel, akinek mindig a szökésen jár az esze, Vernonnal a vécéből, aki tömérdek urofil viccet tud, anyjával, Verával a konyhai lámpából, aki hasisos hasékról mesél, meg műpéniszekről, amelyek ópiátos hasfogót pumpálnak orgazmikus özönnel a méh hajszálereibe, Astartéhoz és Lilithez, az éj királynőjéhez címzett fohászokról, behatolásokról a Másik igazi Éjszakájába, meztelenül reszketve a hideg linóleumon, álmatlan éjszakák után, amikor már természetes állapot az éberálom és a könny. . . .
Aztán, ahogy teltek a hónapok, egyenként kiégett és eltűnt a többi körte. Az első néhány veszteség még nagyon megrázta Wilhelmet. Új jövevény, képtelen elfogadni önnön halhatatlanságát. De a hosszú üzemórák során kezdi megtanulni, hogy a többiek mennyire múlékonyak: ráébred, hogy könnyebben és izzóbban tudja szeretni őket, amíg itt vannak – ha úgy szereti őket, mintha ez volna a wégső willanyórájuk. Wilhelmből idővel Permanens Weterán lesz. A többiek első pillantásra fölismerik halhatatlan mivoltát, de sosem beszélgetnek róla, csak úgy általánosságban, amikor bevillódzik a folklór a Hálózat más tájairól, mesék a Halhatatlanokról, az egyik egy lyoni kabbalista dolgozószobájában ég, egy másik Norvégiában, egy raktár ajtaja fölött néz szembe a sarkvidéki fehérséggel, oly sztoikusan, hogy a déliesebb körtéknek elég csak rágondolni, máris enyhén sztrobózni kezdenek. Lehet, hogy vannak más Halhatatlanok is, de hallgatnak. Ám ez sokat – vagy talán mindent – -mondó hallgatás. A Szeretet után Wilhelm következő leckéje a Csend.
Amikor izzásideje már a 600. óra felé közeledik, a svájci megfigyelők elkezdik jobban szemmel tartani Wilhelmet. A Phoebus Monitorterme egy kevéssé ismert Alp alatt rejlik, fagyos helyiség, tele német elektromos technikával, csupa üveg, sárgaréz, ezüst és ebonit, jókora terminálblokkok rézcsipeszekkel és csavarokkal, valamint egy válogatott csapat fehérköpenyes figyelő, akik műszertől műszerig tekeregnek a hótölcsérek könnyűségével, vigyáznak rá, nehogy bármi jóvátehetetlen történjék, hogy egyetlen körte miatt se nőjön meg az átlagos üzemidő. Képzelhetni, mi következne a piacon, ha egyszer csak rászoknának a hosszú életre.
Wilhelm a 600. órával lépi át a Monitorteremben megszabott tűrés¬határt, ekkor azonnal, mintegy rutinból megvizsgálják izzószál-ellenállását, hőmérsékletét, vákuumát, energiafogyasztását. Minden érték normális. Mostantól Wilhelmet 50 óránként ellenőrzik. Amikor eljön az ideje, halk csengőszó figyelmeztet a megfigyelőállomáson.
A 800. órában – újabb rutinszerű óvintézkedés – elküldik az egyik berlini emberüket az ópiumbarlangba, hogy helyezze át Wilhelmet. Azbesztbélésű szattyánkesztyűt visel és 18 centis tűsarkat, á, nem, nem azért, hogy simán elvegyüljön törzsvendégek között, hanem hogy fölérjen a falikarig, és ki tudja csavarni a körtét. A többiek alig elfojtott iszonyattal figyelik. Gyorsan elterjed a híre a Hálózatban, kis híján fénysebességgel. Üres, fekete bakelitutcákra lenéző Azosok, esti futballmeccseket bámuló Nitralampék és Wotan G-k, Just-Wolframok, Monowattok és Siriusok, Európa minden izzója tudja már, mi történt. Némák, mert tehetetlenek, mert kénytelenek feladni olyan küzdelemmel szembesülve, amelyről azt hitték, csak mítoszokban létezik. Nem segíthetünk, ez zümmög el birkanyájakat altató legelők fölött, Autobahnok mentén, északi szénkikötők mólóinak megkeseredett végein, sohase tehettünk semmit. . . . Ha bármelyikünk felmutatja a transzcendálás legpislákolóbb reményét, érte jön a Céltévesztett Izzók Albizottsága, és elviszi. Némelyek mégis tiltakoznak – esetleg, itt-ott –, ám ez csak információ, fényerő-modulálás, teljesen ártalmatlan, köze sincs ahhoz a hatalmasokarcába-robbanáshoz, amit Wilhelm hajdan elképzelt még a Kisdedőrzőben, ártatlanságának korában.
Neuköllnbe helyezik át, alagsori lakásba, egy üvegfúvóhoz, aki fél az éjszakától, és folyvást izzítja Wilhelmet, hogy őrködjék a flintüveg tálak, griffek és virághajók, szökkenő kőszáli kecskék, zöld pókhálók, komor jégistenek fölött. Ez csak egy a sok úgynevezett „ellenőrzőpont” közül, ahol a gyanús égőket könnyen lehet monitorozni.
Két hét sem telik el, és a Phoebus Phoehadiszállás jég- és kőfolyosóin végigszáguld a gongszó, az arcok egy kis időre elfordulnak a műszerektől. Ritkán szólal meg errefelé a gong. Csak különleges helyzetekben. Wilhelm átlépte az 1000 órás határt, és most a szabványos műveleti eljárást követik: a Céltévesztett Izzók Albizottsága Berlinbe küldi egyik bérkioltóját.
Ám ekkor furcsa dolog történik. Bizony, fenemód különös. A terv az, hogy Wilhelmet összezúzzák, és a törmeléknek ott, helyben a beolvasztás lesz a sorsa – a volfrámot persze külön újrahasznosítják –, majd újjászülethet az üvegműves következő munkájában (felhőkarcoló tetejéről induló hőlégballon). Nem is rossz bolt Wilhelmnek – éppolyan jól tudja, mint a Phoebus, hány óra van már mögötte. A műhelyben elégszer látta már, hogyan olvad vissza az üveg abba a strukturálatlan őstócsába, melyből minden üvegforma kiválik, és kiválik újra, és nem bánná, ha meg kellene járnia ezt az utat. Wilhelm azonban fogoly a lét karmikus kerekén. Az izzó narancssárga olvadék: kegyetlen gúny. Wilhelm számára nincs menekvés, foglalatok és körtetolvajok wégtelen ciklusára ítéltetett. Becikkan az ifjú Hansel Geschwindig, weimari utcagyerek. Wilhelmet a mennyezetről belecsavarja óvatos zsebébe, azzal Gessschhhhwindig!, ki az ajtón. Sötétség szállja meg az üvegfúvó álmát. Mindazon kellemetlenségek közül, amiket álma beszippant az éjszakai levegőből, a kioltott fény a legszörnyűbb. Álmaiban a világosság mindig is remény volt – mindent megalapozó, halálos remény. Amikor azonban a kontaktus csavarvonalban megszakad, sötétre vált a reménység, és az üvegfúvó ma üvöltve ébred: – Ki? Ki az?
Nem mondhatni, hogy a Phoebus könnyen elveszti a fejét. Történt már ilyen. Van másik protokoll. Ez azt is jelenti, hogy nem egy alkalmazottnak túlóráznia kell, azzal pedig együtt jár a nem várt pluszpénz feszülő belű, határozatlan öröme, valamint a sablonmunkából való kiszakadás ugyancsak halvány izgalma. Ha szilaj érzelmeket akarsz, felejtsd el a Phoebust. Kőarcú nyomozóbrigádjaik nekivágnak az utcáknak. Többé-kevésbé tudják, mely városrészeket kell átfésülniük. Feltételezik azt is, hogy ügyfeleik közül senki sem tud Wilhelm halhatatlanságáról. Úgyhogy a Nemhalhatatlan Körtecsórások adatai nyugodtan alkalmazhatók Wilhelmre is. És az adatok a szegény körzetekben sűrűsödnek, zsidó körzetekben, narkósok, homokosok, prostik, szemfényvesztők körzeteiben. Itt találhatók a leglogikusabb körtekicsavarók, ha tekintetbe vesszük e bűncselekmény logikáját. Elég a propagandát nézni. Ez egy erkölcsi bűntett. A Phoebus fölfedezte – korunknak ez az egyik nagy föl nem fedezett fölfedezése –, hogy a fogyasztók nem lehetnek meg bűntudat nélkül. Értő láthatatlan kezekben ez a bűntudat rendkívül hatásos fegyver. Amerikában Lyle Blandnek és pszichológusainak kellő mennyiségű számadat, szakvélemény és pénz állt a rendelkezésére (pénz a szó puritán értelmében – mint szándékaik külső és látható leokézása), hogy a Bűntudat Fölfedezését átbillentsék a tudományos elmélet és a tény közötti holtponton. A következő évek fellendülése Blandet igazolta (bár aki valójában magasba lendítette Blandet, az a tiszteletbeli koporsóvivő szextett volt, vagyis az L. E. Romm, Leaker, Seele, Taglio, Fossbaugh iroda névadó tagjai, továbbá a tüsszögős ifjabb Lyle, mivelhogy Buddy az utolsó pillanatban úgy döntött, inkább megnézi a Drakulát). Bland örökségének tételei közül a Körtelopó Eretnekség volt a legnagyobb szabású. Mert nem csupán azt jelenti, hogy valaki nem veszi meg a körtét. Hanem azt is, hogy ugyanez a valaki nem engedi rá az áramot a foglalatra! Ezzel bűnt követ el nemcsak a Phoebus, hanem a Hálózat ellen is. Sem ez, sem az nem tűrheti, hogy a bűn ennyire lábra kapjon.
Elindulnak hát a Phoebus zsandárai, keresik a megfújt Wilhelmet. De a csibész már otthagyta Berlint, és Hamburgba ment, ahol is eladta Wilhelmet egy prostituáltnak, hogy belőhessen egy kis morfint – a kéjhölgy aznap esti kliense egy költségelszámoló volt, aki azt szereti, ha a seg¬gelyu¬kába van becsavarva egy willanykörte, és ez a gyógymadár egy kis füstölnivaló hasist is hozott magával, úgyhogy mire távozik, meg is feledkezik arról, hogy Wilhelm még a walagából áll ki – sőt, többé rá se jön, mert mire sort tud keríteni a leülésre (úton hazafelé végig állt a trolikon), nem máshová, a saját retyójára csücsül, és plotty! Wilhelm máris a wízben, és zubzubzub!, bukdácsol is végig a szennyvízcsatornán az Elba tölcsértorkolata felé. Pont annyira gömbölyű, amennyi a sima utazáshoz kell. Napokig hányódik az Északi-tengeren, mígnem partot ér Helgoland szigetén, e tengerre csúsztatott vörös-fehér stefániatortán. Ott időzik egy darabig a Hengst és a Mönch közötti szállodában, míg egy szép napon vissza nem viszi a kontinensre az a nagyon öreg pap, aki fülest kapott Wilhelm halhatatlanságáról abban a rutinszerű álmában, amely egy bizonyos dűlőn termett, 1911-es Hochheimer zamatáról szólt . . . ez meg hirtelen a nagy berlini Eispalast, ez a zúgó, vasvázas barlang, kék árnyékokból előfelhőző női szagok – kölni, cserzett bőr, prémes korcsolyaruhák, jégpor a légben, kivillanó lábak, dülledő csípők, náthaszerű lobbanásokban kitörő vágy, tehetetlenség az ostorszíj végén, rakétázás jégpermetbe fúló napfénypászmákon át, és egy hang az alanti homályos tükörben, ahogy azt mondja: – Találd meg, aki véghezvitte a csodát. Szent ember az. Tárd a világ elé. Kezdeményezd kanonizálását. . . . – A név azon a listán van, amit az aggastyán most állít össze mintegy ezer turistáról, aki megjárta Helgolandot, amióta Wilhelmre rátalált a strandon. A pap vonaton, gyalogszerrel és egy Hispano-Suizán kezdi meg a keresést, pipálgatja listáján a turistákat. Nem jut azonban messzebb Nürnbergnél, ahol is bőröndjét, benne a miseingbe tekert Wilhelmmel, megfújja egy transzszektita, egy Mausmacher nevű lutheránus, aki szeret róm. kat.-nak öltözni. Ez a Mausmacher nem elégszik meg azzal, hogy a saját tükre előtt illegesse magát, és pápai kereszteket vessen, hanem úgy gondolja, jó kis bizarr hancúr volna, ha elmenne a Zeppelin-mezőre a náci fáklyás gyűlésre, teljes katkó szerelésben, ott sétálgatna fel s alá, osztaná az áldást boldog-boldogtalannak. Zöld fáklyák lobognak, horogkeresztek vöröslenek, rezek csilingelnek, Mausmacher atya pedig jól megnézi a farakat-mejjeket, derekakat és kosarakat, egy kis egyházi dallamot dudorászik, valami Bach-riffet, és mosolyogva löki a Sieg Heileket meg azt, hogy „Die Fahne hoch”. Mit se tud arról, hogy lopott öltözékéből Wilhelm közben lecsusszan a földre. Aztán elhalad a körte mellett több százezer cipő és csizma, és még csak nem is súrolják, eszem megáll! Másnap begyűjti (a mező most halálüres, oszlopos, sápadt, hosszú sártócsák sávozzák, reggeli felhők nyújtóznak az arany horogkereszt és koszorú mögött) egy szegény rongyszedő zsidó, és mehet tovább a megőrződés újabb 15 évébe, dacolván a véletlennel és a Phoebussal. Egyik anyába (Mutter) tekerik a másik után, így hívják ugyanis a német willanykörte-foglalatok anyamenetét valamely okból, amit senki sem foghat föl egészen. A kartellben addigra átváltottak a B Vésztervre, hétéves hivatalos felső határral számolnak, s azon túl Wilhelmet jogilag kiégettnek nyilvánítják. Közben a Wilhelm-ügyről átcsoportosított személyzet buzgón nyomoz egy hosszú életű izzólány után, aki valaha egy előretolt helyőrség verandája fölött világított az amazóniai dzsungelben, a neve Visitacão, és nem sokkal korábban lopta el rejtélyes módon egy portyázó indiáncsapat.
Életben maradásának évei során Wilhelm különféle megmenekülései mintha csak véletlenségből történnének. Amerre jár, megpróbálja kiokítani a helybéli körtéket a Phoebus gonoszságáról, s arról, hogy össze kell fogniuk a kartellel szemben. Ráeszmélt, a Körte nem nyugodhat bele, hogy csak a fényenergia közlője legyen, semmi több. A Körtét a Phoebus kárhoztatta erre az egyetlen identitásra. – Vannak más frekvenciák is, a látható tartományon innen és túl. A Körte hőt is sugározhat. A Körte energiát adhat növények fejlődéséhez, például a gardróbban rejtőző, illegális növényekéhez. A Körte behatolhat az alvó szembe, és kifejtheti hatását az emberek álmaiban. – Némelyik izzó figyelemmel hallgatta, mások azon gondolkoztak, hogyan köphetnék be a Phoebusnál. Az öreg antiwilhelmisták közül többen is képesek voltak rá, hogy módszeresen változtassák a paramétereiket, s ez észrevehető legyen a svájci hegy alatt, az ebonit műszereken: még önégetésekre is sor került, hátha így odavonzhatják a bérkioltót.
Az Izzó-transzcendencia bárminemű említése természetesen felforgató beszéd volt. A Phoebus mindent az égőhatásfokra alapozott – a leadott hasznos teljesítmény és a bevitt teljesítmény hányadosára. A Hálózat azt követelte, hogy ez a hányados a lehető legkisebb legyen, hiszen így több kakaó fogy. Másfelől viszont a rossz hatásfok hosszabb üzemidőt jelent, és ezt megsínylették a Phoebus eladásai. A Phoebus kezdetben megpróbálta növelni az izzószál ellenállását, azaz suttyomban és fokozatosan csökkenteni az élettartamot – míg a Hálózatnak föl nem tűnt a bevételkiesés, mire jajgatni kezdett. A két fél apránként eljutott a megállapodásig, amelynek értelmében úgy mérsékelték az izzóélet-mutatókat, hogy az elég pénzt hozzon mindkettejüknek, és fifti-fifti alapon vállalták a körtekicsavarás-ellenes kampány költségeit, egy rafináltabb akcióval egyetemben, amely ama bűnöző lelkek ellen irányult, akik mindenestül megtagadták a körtét, hogy inkább gyertyával világítsanak. A Phoebusnak a Húskartellel kötött hosszú távú megállapodása arról szólt, hogy csökkentik a forgalomban lévő faggyú mennyiségét oly módon, hogy több zsírszövetet hagynak az értékesített tőkehúsokon, tekintet nélkül az esetleges szívgyógyászati problémákra, a zsíros nyesedék nagy részét pedig a szappangyártásba csatornázzák. A szappan akkoriban sztártéma volt, az érdeklődés okai között éppen a Bland Intézet fedezte föl a szarral kapcsolatos mély érzelmeket. De a hús meg a szappan így is mellékszál maradt a Phoebus számára. Fontosabbak voltak az olyan áruk, mint a volfrám. Még egy ok, amiért a Phoebus nem tudta túlságosan lerövidíteni a körteélettartamot. Ha túl sok a volfrámszál, nagyon megcsappan a fölhalmozott készlet – Kína volt a legfőbb forrás –, ez pedig kényes kérdéseket vet föl a követendő keleti politikáról, de főképpen belezavarna a General Electric és a Krupp közötti megállapodásba, mely arról szólt, mennyi volfrám-karbidot termeljenek, mikor, hol és milyen árfekvésben. Abban egyeztek meg, hogy Németországban kilónként 80–200 dollár, Amerikában fontonként 200–400 között tartják az árat. Ez közvetlenül befolyásolta a szerszámgépgyártást és ennek révén a könnyű- és nehézipar minden ágazatát. Amikor eljött a Háború, egyesek úgy gondolták, hazafiatlan tett volt a GE-től, hogy ekkora fórt adott Németországnak. Persze nem olyanok, akiknek hatalmuk is van. Nem kell izgulni.
Wilhelmnek, amúgy izzóban, egyre jobban megvilágosodik a képlet. Rájön, hogyan teremtsen kapcsolatot más elektromos berendezésekkel, lakásokban, gyárakban, kinn az utcán. Mindnek van számára mondanivalója. Amint az összefüggésrendszer egyre jobban tisztázódik lelkében (Seele, ahogy a régebben használatos szénszál magját hívták Némethonban), ahogy egyre nagyobb szabású lesz és átláthatóbb, úgy esik Wilhelmünk mind jobban kétségbe. Ifjonti álma, hogy megszervezi a wilág összes willanykörtéjét, immár képtelenségnek rémlik – a Hálózat tárva-nyitva, minden üzenetet le tudnak fülelni, és több mint elég az áruló kábelszerte. A próféták hagyományosan nem húzzák sokáig – vagy simán megölik őket, vagy nyakukba kapnak egy balesetet, ami elég súlyos, hogy elgondolkodjanak, de a leggyakrabban egyszerűen visszalépnek. Wilhelmre azonban még ennél is üdvösebb sorsot szabtak ki. Arra ítéltetett, hogy mindörökre világítson, tudja az igazságot, de semminek a megváltoztatásához ne legyen hatalma. Nem is próbál többé leszállni a kerékről. Haragja és frusztráltsága nőttön nő, nincs határ, és azt veszi észre a szegény, perverz körte, hogy még élvezi is. . . .