– Remekül olvasod fel a saját verseidet, ritka, hogy egy költő szórakoztató előadó is.

– Szeretem megírni a verseket és felolvasni is. Nem pirulva írom a szókimondó verseimet, de azért hallgatóként néha elvörösödök, ha a Porcus Hermeticum kötetemből kerülnek elő az erotikus, trágár, netán pornográf limerickek, de ennek hagyománya van a költészetben, Catullus látja lelkemet. Nem szeretem a költő szót, A költőkben sok a „bohócéria” is, ez a keserédes komikum. Verset szoktam írni, író vagyok. A költővel az a baj, hogy az amerikai filmekben mindig kiderül, hogy mániákus és ő gyilkolt, kb így látja őket a fogyasztói társadalom. „Azok a költők, akik én vagyok”, állandó szerepjátékot űznek, ripacs vagyok néha, de őszintén. Bohóc is vagyok, szatmári is vagyok, erdélyi ember, haikut író japán, de Jack Cole is én vagyok az amerikai végekről.

– Nemcsak a görög Kavafisz bőrébe bújtál bele az átirataiddal, hanem egy képzelt vadnyugati költő bőrébe is. A Jack Cole-könyved borítóján retusált az a fotó, ami belíven is van. Öncenzúra, netán leszoktál a cigarettáról?

– 1988-ban kezdtem írni („Gyerünk Denverbe, Daisy!”) az elsőt a ciklusból augusztus 23-án, nem is nagyon jelenhetett meg ez akkoriban, akkortájt írtam a gyerekverseimet. A 2010-es újrakiadáskor a cigicsikket a szájam sarkából el kellett tüntetni egy EU-reguláció miatt, így Jack kicsit elvesztette a lényegét.

– Gondolom, Amerikában gyűjtötted az élményanyagot.

– Sosem jártam ott, még angoul sem tudok. Magyar-francia szakon végeztem, románul, olaszul, kicsit latinul is tudok. Angolul azért tudok, mert Romániában felirattal mennek a filmek, nem szinkronnal. Én inkább magyarul „vagyok otthon”. Volt egy nagy román költő, Nikita Stanescu, akit megkérdeztek, hogy milyen nyelveket beszél, mire ő: „Drágám, én csak románul tudok, de azt hétszer.” Idegen nyelven verset írni olyan, mint kesztyűben zongorázni – tartotta Weöres Sándor.

– Gyakran a verseid első két sora annyira erős, hogy utána nehéz többet mondanod.

– Különféleképpen alakulnak a versek. Egy megálmodott sort beteszek valahova, jön egy dallam, egy ötlet. Volt, hogy az Írok Boltjának írtam verseket, kvázi felkérésre. Nem transzban születnek a versek, ez romantikus felfogás. Kell hozzá sok munka, mesterségbeli dolog, rengeteg empátia, fantázia, ihlet. Nem kell, nem is sikerülhet mindennap egy nagy verset írni, aprólékosan haladunk, ahogy a szépprózaírók is. Orbán Ottónak van egy verse, amiben a Költészet Istene csak néz és vigyorog rajtunk, hogy tegnap milyen jót virítottunk, ma meg mekkora hülyeséget írtunk. Kicsit az örömzenére is hasonlít. Nagyon fontos a zene jelenléte, ám verseskötetet nehéz zeneileg szerkeszteni, bár a Bohócöröklétben nem azt írtam a kötet elejére, hogy „Versek”, hanem hogy divertimentók és impromptuk. Sokszor írok zene mellett. Van egy vegyes-Mozart CD-m, a vége mindig a Figaro házassága. Amikor a papírpiszkozatról a gépbe írom be a verset, akkor felteszem a CD-t, s mikor a végére ér a lemez, akkor diadalmasan én is elkészülök. Ez egy rítus. Bruce Springsteenre takarítani szoktam. Rapet nem hallgatok, de Akkezdet Phiai-t kedvelem.

– Mi a helyzet a magyar költő-erdélyi költő címkékkel?

– Ez egy specifikum. Én magyar költő vagyok. Erdélyi magyar költő Áprily Lajos, Dsida Jenő, vagy kezdetben Jékely Zoltán. A magyar költészet nagy, sokféle és lüktető, Erdélyben, Felvidéken is születnek költők, ez csak egy cetli. Az én erdélyiségem annyi, hogy Szatmárnémetiben születtem, a szüleim színházi emberek voltak Erdély sok szegletében. Eljönnék, ha lenne pénzem Toscanába vagy Provence-ba költözni. De nincs, szóval maradok. Rengeteget szerkesztek, lefoglal a Látó folyóirat, nem autónom íróegyéniségnek való ez a röghözkötöttség, de még kicsikét csinálom.

– Miért nem írsz drámát?

– Azt tudom elmondani, hogy milyet szeretnék írni, ha írnék. Nagyon teátrálisat, ami jó a színésznek, érdekes a rendezőnek, nem epikusat, burleszk-szerűt, a színház lényegéről szólót, egyénítetten és pörgőn beszélő figurákkal. Németh László remek paraboláinak, tézisdrámáinak hátulütője, hogy mindenki csak beszél, ráadásul ugyanúgy. Az a jó színház, ahol nem is tudod, hogy kacagni kell vagy sírni, a Csehov-drámák ilyen ijesztően gyönyörűek. Nem véletlen, hogy az ókorban gyógyításra, a lélek felszabadítására is használták, mint például az epidauroszi színházat. Legkedvesebb szabadidős hobbim, hogy színházba járjak. Vagy, hogy nézzek magam elé, az egy jó állapot versírás előtt-közben-után.

– Az istenes költészettel, egyházi parafrázisokkal is szívesen játszol.

– Ady, Rimay, Balassi óta ez hagyomány. Vannak verseim, amelyek a magyar zsoltárhagyományokat szólítják meg. Reformátusként nagy felfedezés volt a latin himnuszköltészet is. Az 1977 és 1999 közti verseimet felölelő Kompletórium tele van kánoni, liturgikus pillanatokkal, ahogy karneváli momentumokkal is.

– Véges vagy végtelen számú rím van?

– Nagyon sok. Rímekben nagyon könnyű beszélni. Ugrálnak bennem a kecskerímek, a legtöbbet el kell felejteni, de játéknak jó móka. A francia nyelvészek szerint a rímelési lehetőségek egy idő után beszűkülnek. Ezt sosem éreztem a magyar nyelvben.

Az interjú itt olvasható.