Minden mondata a helyén van, gondos arányérzék és mesterségbeli tudás jellemzi a nagyobb egységek szerkesztését is. Szükség is volt minderre, hiszen anyag és forma egyaránt a kis komponensek komplexumba való beépítéséről, beleilléséről, beilleszthetőségéről kíván szólni. Kaotikus világunkban a maga eszközeivel az írás teremthet rendet, az emberi sorsok tucatjainak – a külső-belső nézőpontok szükségszerű redukciójának termékeny felhasználásával – (újra)mesélésével mozaikszerűen tud (re)konstruálni életeket, helyzeteket, történetekké összeálló történéseket. Tóth Krisztina remekül viszi mindezt véghez a 30 – testrészek (tarkótól az anyajegyen át a fenékig) neveivel illetett – fejezetrészben, mígnem összeáll valamiféle majdnem egész – test, a világ veleje. Nem véletlen, hogy a kötet alcíme, mely „műfajmegjelölés”-ként is szolgál: szövegtest.

A 20. századi Európát behálózó, ám Budapest (és ember-) központú történet(ek)ben egy képzőművészeti mise en abyme szolgál afféle értelmezésbeli, ontológiai iránytűként. Egy visszatérő szereplő, Jean-Philippe Művéről – egy férfitest torzójáról – olvashatjuk a következő leírást: „Egy-két méter közelségből az ember csak pixeleket, kiszáradt teafiltereket lát, távolabbról azonban mindez egyetlen testté mosódik össze.” Amire később rárímel egy kolozsvári temetői jelenet elbeszélői kommentárja: „Az emberi test felbukkan és alámerül az időben, aztán ismét felszínre tér az emlékezetben, föl-le, föl-le, mint a tű, és közben szorosan összeölti a múlt és jelen szétfeslő rétegeit. És minden egymáshoz varródik, miközben láthatatlan a cérna.”

Az „emberöltő” Tóth Krisztina (meta)fiktív novellafüzérként is olvasható modern klasszikusával sokat kockáztat az ember – de önmaga megértése a tét.

Forrás: Vasárnapi Hírek