A Puskin mozi előtt már fél hatkor az utcán állt az írónőre várakozó tömeg – az autóban elsuhanók talán valami filmsztár érkezését sejthették a sereglet láttán. Ljudmila Ulickaját látva-hallva azonban gyorsan meggyőződhetett az ember, hogy egy sztárallűröktől mentes, megkapóan egyszerű, közvetlen és közlékeny asszonyról van szó, aki ugyanakkor válaszait bölcsen megfontoló, élettapasztalatát pontos és fontos mondatokba önteni képes művész. A mozi nagytermébe még bejutó közönség jó részének már csak a színpadon jutott hely: így olvasói a szerző lába körül ültek, mint nagy mesélőknél szokás.

Új regénye, az Imágó megjelenése kapcsán fordítója és az orosz irodalom szakértője, Goretity József beszélgetett a vendég-íróval, aki immár harmadszor jár Budapesten és több vidéki városban. Pécset lelkesen emlegette fel, mondván, bármely hasonló kisvárosban szívesebben képzeli el életét, mint a sok szempontból nyomasztó Moszkvában. Hosszú kelet-európai mellőzöttsége után egyébként a Budapest-díjat tartja a térségbeli elismerések csúcsának.

rói elnyomatásának oka természetesen a hatalom volt, s már csak ezért sem tud különbséget tenni annak „jó” és „rossz” fajtája között: magát a fogalmat nem szereti. Épp ezért alakította ki és élvezi minden(ki)től független, belső szabadságát. „Remélem, meg tudom őrizni” – tette hozzá Ulickaja.

Szinte adódott a kérdés, hogy az Imágóban is a hatalommal kapcsolatos elgondolásait fogalmazta-e meg. Mint az írónő elmondta, eddig távol állt tőle a didaktikus szándék, de ezt a művet alapvetően a fiataloknak írta. Azoknak, akik a 60-as évek emigráns generációját teszik felelőssé a Szovjetunióban történtekért, és nem a kommunista diktatúrát. „Idegesít a mai nosztalgia, amely az erős hatalmat, a sztálini korszakot sírja vissza” – magyarázta Ulickaja. „Miért vágyakoznak azután, ami nekünk a legszörnyűbb volt?” A 60-as években emigrálók nemzedéke számára kibírhatatlan volt a Szovjetunió, de nem az ő távozásuk, „hűtlenségük” a nyomorúságos múlt oka.

Ulickaja ugyanakkor meleg szívvel gondol vissza fiatalkorának még azokra az embertelen momentumaira is, mint a szovjet kommuna-lakások (ilyenben töltötte ő maga is első húsz évét), mert ezek is részei voltak az élet tanulóéveinek. Emberséget, barátságot tanulhatott az a generáció, a hatalmas egymásrautaltságban, nincstelenségben csak egymás segítségére támaszkodhattak. És a moszkvai konyhák voltak a nagy beszélgetések, a klasszikus olvasmány- vagy szamizdat-csereberék, az életre szóló barátságok kialakulásának színterei is. Bár új regénye minden epizódjának-színhelyének-szereplőjének van reális alapja, mintája, a konkrétumokat az író megpróbálta a lehető legjobban elrejteni, hiszen nem a ráismertetés volt a célja.

A mű három főszereplője – egy fotográfus, egy költő és egy zenész – életében szintén fontos mozzanat a barátság, de még lényegesebb, hogy művészetükön keresztül Ulickaja értékeket próbált felmutatni a fiataloknak.  „A kultúra injekciója segít megszabadulni az élet ocsmányságaitól” – fogalmazott az írónő, aki szerint a mai fiatalság legfőbb pozitívuma, hogy immár félelemmentesen, teljesen szabadon élhet. Igaz, a múlt egyáltalán nem érdekli őket, vagy olyan után vágyakoznak, amit nem ismernek – ezért született e könyv.

Mivel a „rendes ember”, a „becsület” fogalmának értelmezése megkerülhetetlen a mű kapcsán, Goretity József arról érdeklődött, vajon mást jelentett-e ez a fogalom az elmúlt századokban és ma? Ulickaja szerint a tizenkilencedik század csupán dekorativitást kölcsönzött e kifejezéseknek a párbajokkal és a formaságokkal, de a lényeg mitsem változott. A szovjethatalom idején speciális értelmet nyert a „becsület” kifejezés: a hatalom mindenkiből a rossz embert hozta ki. De sokkal fontosabb szem előtt tartani a Puskin szobrára vésett idézetet, miszerint a bukottak iránt is tanúsítsunk irgalmat.

A kötetben a „két Joszip”, Sztálin és Brodszkij halálának dátuma által közrefogott ötven év képezi a regényidőt, s a történésekben a tragikumba mindig egy kis komikum is vegyül. „A fiatalok akkor is keresték a szenvedélyt, a kalandot, az utazásokat” – mondta Ulickaja, akit egyébként a mű elbeszélésekből építkező szerkezete miatt több kritika is ért. Ő azonban könnyeden, humorral hárította el ezt a kifogást: egyszerűen olvasmányos könyvet szeretett volna írni.

S hogy a címe se maradjon megfejtetlen a leendő olvasók előtt, az Imágó hátterére is fény derült a beszélgetés végén. Ljudmila Ulickaja eredeti foglalkozása biológus, így nem áll tőle távol, hogy párhuzamot vonjon társadalmi és biológiai jelenségek között: tudományos, mégis költői képpel írjon le valami nagyon jellemző folyamatot. A rovarok fejlődési folyamatában neotén állapotnak nevezik, amikor a lárva nem fejlődik imágóvá (amelyből majd kibomlik a csodás pillangó), hanem lárvaként kezd el szaporodni, önmagát sokszorozva. A lárva egyetlen funkcója, hogy minél többet egyen: a folytonos táplálkozással valójában elfogyasztja a környezetét. Csak a kifejlett példány az, amely maga is alkot valamit, hozzátesz a világhoz. E neoténista fogyasztáskultuszt fedezi fel és fogalmazza meg az Imágó tanár hőse, akinek (talán) sikerül átlépnie a kifejlett, alkotói fázisba, ami a művészet lényege is.

A zárszó után a közönség lelkesedését csak az a rossz hír „hűtötte le”, miszerint az írónő napokban történt balesete miatt begipszelt kezével nem tud dedikálni. Kedvesen integetett viszont búcsúzásképp, s mivel Goretity József többé-kevésbé megígértette vele, hogy készül majd következő regény is, bízhatnak benne az aláírásra várók, hogy egy-két éven belül adódik rá lehetőség.

Szerző: Laik Eszter

Forrás: irodalmijelen.hu