A szerzővel Ilia Mihály irodalomtörténész, Szeged Város díszpolgára beszélgetett legújabb, Kémjelentés című novelláskötetéről, mely a Magvető Kiadó gondozásában jelent meg (a kiadó idén ismét megkapta a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének az Év kiadója díját). Portálunk pedig többek között olvasókról és fiatalokról kérdezte az írót.

– Szívesen jár író-olvasótalálkozókra?

– Nagyon szívesen, mert érdeklődő emberekkel, az olvasókkal találkozhatom. Én mindig megbecsültem az olvasóimat, nem csak most, hogy fogyatkozik a számuk a könyvkiadás válsága miatt. Négy éve jártam itt utoljára, akkor is dugig volt a terem. Nagyon megtisztelő, hogy most is Ilia Mihály professzor úrral beszélgethettem, akit még a ’70-es évekből ismerek, tisztelek, becsülök és szeretek – dolgoztam ugyanis a Tiszatájnak is egy időben.

– Meddig terjed az olvasócentrikussága? Érdekli a másik oldal, vagy – mint több kortárs szerző – a maga művészetét akarja kibontakoztatni minden áron?

– Mindig az olvasóknak, illetve a nézőknek írtam, és nem a kritikusoknak. Ez már a pályám elején is így volt, mikor még nem tudtam eljutni az olvasókig; nem volt olyan könnyű a mi indulásunk a ’70-es, ’80-as években. 16 éves koromban született az első darabom, és 17 éven keresztül úgy írtam őket, hogy nem állították színpadra. De kibírtam.

– Sokoldalú szerző, több műfaj művelője, melyik az igazi „hazai pálya”, melyik a kedvenc?

– Sokáig azt hittem, hogy ez a dráma. Aztán egy kicsit csalódnom kellett. Kiderült, hogy a próza valamiért nekem jobban fekszik. Ez nem azt jelenti, hogy abbahagytam volna a drámaírást. Csak azértis, összeszorított fogakkal, vicsorogva csinálom, mert nagyon sok munkám fekszik benne. Úgy látszik azonban, a mesélés valamiért alkatilag közelebb áll hozzám, mint a drámai összeütközésekben való gondolkodás. Hozzá kell tennem, hogy nagyon kevés olyan szerzőt ismerek, aki született drámaíró lett volna, valószínűleg ez a legritkább tehetség. A görögök közül egy-kettő, azután Shakespeare, Kleist, vagy Wyspiański, rajtuk kívül mást nem is tudok, aki valóban drámaírónak született volna. Ezzel persze nem azt akarom mondani, hogy mások nem írtak volna kitűnő darabokat.

– Milyen képesség kell a drámához?

– Elképesztő iróniamentesség. Ez nem azt jelenti, hogy nincs humora a drámaírónak, de annyira elmerül az összes szereplőjében, hogy „nem lát ki belőlük”. Az ironikus alkatú ember viszont, amilyen én is vagyok valószínűleg, egy kicsit kilóg a szereplőből, kicsit rálát, távolságot tart, és ez már nem az igazi – ez a képesség inkább a prózára jó.

– Kedvenc műfaj után van kedves munka is?

– Van egy regény, amely Magyarországon nem annyira népszerű, bár nem panaszkodhatom, mert 7500 példányban kelt el. Azért szeretem különösen, mert ezzel volt a legtöbb munkám, ugyanis ennek a regénynek a világa volt eddig tőlem a legtávolabb, így nagyon meg kellett dolgoznom azért, hogy belekerüljek a hőseim gondolatvilágába. Ez a Messiások című regény, amely korábban Jövevény címmel jelent meg, de átdolgoztam, mert nem találtam elég jónak.

– Didaktikusan szólva: szeretne üzenetet megfogalmazni a műveiben?

– Nem. Fogalmam sincs, hogy igazából miről szól egy-egy alkotásom. Megragadnak témák, hősök, képek. Hogy mindez mit fog mondani másoknak, nem tudom, eszmei mondanivalóban soha nem gondolkoztam. Nem akarok üzenni, valamit el akarok mesélni, ami szerintem fontos.

– Ha már könyvkiadás válsága, akkor a klasszikus, frázisszerű kérdés: hogy viseli a kortárs alkotó ezt a krízist?

– Igazán a fiataloknak nehéz. Akik a ’60-as, ’70-es vagy ’80-as években nem szereztek maguknak nevet és olvasótábort, azok akármilyen jól írnak is, és akármilyen jól fogadja őket a kritika, az olvasókhoz nagyon nehezen jutnak el.

– Ennek megfelelően csökken is a számuk?

– Nem egészen. Sok tehetséges írótanítványom volt. Viszont azt figyeltem meg, hogy tíz-tizenöt éve a legtehetségesebbek nem írók lesznek, hanem reklámszakemberek, vagy filmesek, vagy elmennek számítógépesnek. A tehetségesek aránya nem változik, de nem az irodalmat választják, mert nincs benne jövő, fantázia, pénz.

– Kilátástalan pálya?

– Vannak, akiknek sikerül áttörni a falat. Az igazán nagy műfajok azonban, amelyeket a világban művelnek, Magyarországon nem mennek. A televíziós filmeket, játékfilmeket, dokumentumfilmeket nem nagyon támogatják, pedig a környezetünkben egész Kelet-Európában a televíziók szponzorációjában őrült pénzeket ölnek bele ezekbe és nagyszerű műveket készítenek csehek, szlovákok, lengyelek, románok. Nálunk nem, ezt nehezményezem. Bár ha magyar kultúrát és művészetet akar ez az ország, akkor előbb-utóbb nekünk is meg kell tudni csinálni.

– Pénzkérdés ez is?

– Nem csak. Szemléleti kérdés.

– Lehet tudni, most min dolgozik?

– Van egy drámaötletem, néhány hónapja ezzel foglalkozom. Ma játszódik, Magyarországon.

Forrás: szegedma.hu