A Grand majdnem tele van, nagy a várakozás, míg végül a tiszta feketébe öltözött, hollófekete hajú írónő sugárzó arccal, finom, kecses mozdulatokkal lép a terembe. Még meg sem szólalt, amikor már érezni lehetett a belőle áradó letisztultságot, azt, hogy a leírt (Lassabban!) életfelfogás hiteles és működőképes.

„Gyökeret verni nem akartak. Én viszont azon voltam, hogy a környezetemhez tartozónak érezzem magam. Vagy legalábbis közelebb kerüljek hozzá. Tudván tudva, hogy mindenképpen sziget marad a családunk.”Az idézet Ilma Rakusa Rengeteg tenger (németül Mehr Meer, 2009) című kötetéből származik, ami magyarul idén jelent meg a Magvető Kiadó gondozásában, s amely megjelenésnek a bemutatókörút köszönhető volt.

De miért szeretném, hogy ez az idézet a beszámolóm részét képezze? Mert számomra az est egyik legtanulságosabb része Ilma Rakusa „otthonfelfogása” vagy Darvasi László remek felvetése alapján, „Heimat-felfogása”, s az identitáskérdésről való elmélkedése volt.

Az írónő szlovén-magyar származású, jelenleg Svájcban él, németül ír, több nyelven beszél, még sokkal több nyelven ért, doktori disszertációját pedig Magányérzés az orosz irodalomban címmel írta. Megjegyezte, minden általa ismert nyelv sajátosságát szereti belecsempészni a németbe. („Ich schmuggle es hinein.” – mondja például a kicsinyítő képzőkre, amit mind az orosz, mind pedig a magyar szívesen használ az irodalomban, a némettel ellentétben.)

Bábel ez, zűrzavar nélkül, természetes hát, hogy felmerült a kérdés, miből áll az ő identitása, hova tartozik? Rakusa mesélni kezdi, hogy apja volt az, aki szabadabb, demokratikus világba vágyott, elsősorban Svájcba, ám azokban az időkben hosszú volt addig az út. Így rengeteget költöztek, öt évesen már négy nyelven beszélt, ami megtanította arra, hogy különbségek vannak emberek vagy éppen tájak között, hogy az idegenségtől, az idegentől nem kell félni, hiszen befogadó és befogadható, elsajátítható, akárcsak a nyelvek. Meglátása szerint a nyelv maga az identitás (s benne az irodalom), ezáltal Heimat, így a nyelvváltással az identitás szintén megváltozik. Rakusa azért is szereti a nyelveket, mert az identitásváltás lehetősége valahol játékosságot rejt magában. A játéktér azonban túl kicsi az országhatárok között. A határokban „szükségességük” ellenére (persze nem a Vasfüggönyre gondol) van valami félelmetes, ugyanakkor bennük rejlik az a furcsa ambivalencia is, hogy egyrészt elválasztanak másrészt azonban összekötnek országokat, átjárhatóságot biztosítanak.

Bár Bombitz Attila és Darvasi László nagyon szerették volna, ha Rakusa egy országot nevez meg hazájának, ő azonban érzelmileg és szellemileg európai embernek tartja magát, és legfeljebb nagyszülei, a több ország, továbbá a több nyelv miatt a Monarchiát tudná hazának nevezni. Bombitz kérdésére, hogy a „háromnyelvi” meghatározottság, a nyelvekben való kalandozás-e az, ami lírai rétegeket rajzol prózájába, az írónő nemmel válaszolt. Kifejtette, hogy bár érzelmileg kötődik a magyar nyelvhez, fordítja azt (többek között Kertész Imre és Nádas Péter könyveit), és büszke arra, hogy félig magyar, hiszen a magyar irodalom európai szinten is kiemelkedő, szókincsét mégsem tartja elég gazdagnak, így csak németül tud írni. Elsősorban pedig költőnek tartja magát, ezért talán természetes a líraiság kidomborulása. Ez a műveiben megjelenő líraiság, finom ritmizáltság, „snittelés” az, ami a „lassúság művészetét”, különösen az olvasás fontosságát megjeleníti.

De nem könnyű lassabban élni – veti fel Bombitz, s a beszélgetés ezzel átterelődik az írónő esszékötetére, valamint jellemére, életfelfogására. A világ gyorsasága elleni „lázadás” a Rengeteg tengerben is olvasható: „A világ olyan, akár egy pörgő kocka. A visszájára fordult benne minden.” Rakusa szerint globalizációs népbetegség az időtudatunk elvesztése, az, hogy nem tudunk a gyorsaságnak ellenállni, csak rohanunk. Aki pedig rohan, sosem fog tudni a jelenben élni, hiszen hogyan élhetné meg azt, miközben már a jövőbe tart, legalábbis a gondolataiban...

Forrás: pluralica.hu

Szerző: Hevesi Judit