 Sodró, de mederben tartott folyó – TÓTH KRISZTINA
Rejtőzködő alkatnak látszik Tóth Krisztina, olyan valakinek, aki legszívesebben csak otthon ülne, írna. De amikor jár-kel a világban, olyan pillanatokat csíp el, amelyeket mi esetleg észre se veszünk. Ő viszont a kívülálló szemszögéből, saját magán átszűrve úgy írja meg, hogy éppen ettől válik érdekessé az a pillanat. Mint az idei, Pixel című novelláskötetében. INTERJÚ
– Nincs szüksége már memóriatréningre? Mert úgy tudom, verset fejben ír, mostanában viszont kevesebb verset publikál. A legutóbbi verseskötete, a 2009-es Magas labda után pár hónappal megjelent a Hazaviszlek, jó? című tárcakötete, ahogy az idén szintén novelláskötete jött ki.
– A verseket fejben formálgatom, csak akkor írom le, amikor már sokat mondogattam magamban, összeráztam a sorokat. Utána csiszolok még rajta, de a leíráskor nagyjából kész a szöveg. Prózánál is megvannak a fejemben az alapötletek, csomópontok, kezdő mondatok, a strukturális tartóelemek. Fantáziaképem van a helyszínekről, az atmoszféráról. Egyébként a 2009-es két kötet versei és tárcái ugyanabban a három-négy évben születtek, párhuzamosan íródtak. – Ugyanakkor nemcsak a műfajuk különböző, hanem a hangütésük is. Mást lehet megírni versben és novellában? – Az ember ilyen is, olyan is, más-más formát használ, amikor a különböző hangjait szólaltatja meg. Amikor a Pixel novelláit írtam, közben is születtek versek. De kétségtelenül kevesebb. Az alapanyag eleve adja, mivé akar formálódni. Mostanában jobban szeretem a kibontott, nagyobb struktúrát igénylő történeteket, és ez nem kedvez a versírásnak, amely másfajta fölvillanás, minden vershez meg kell teremteni a nyelvi világot. Ami most verssé válhatna, beépül lírai elemként a prózába. – Talán azért kapott rá a prózára, mert megtetszett a mesélés? A versnél nem a történet az érdekes, hanem az, ami a szavak mögött van, prózában viszont kicsit elengedheti magát? – A mesélés mellett megtetszett az is, hogy a prózánál van olyan szövegvilág, amelybe vissza lehet térni, és ez otthonos érzés. Egy ideje kiegyensúlyozott, stabil keret van az életemben, ez megteremti az állandóságot a munka ritmusához is. Ez pedig jobban rímel a prózaírás ritmusára. – A Pixel kisprózáit összekötő finom szálakat már a különálló novellák írásakor is szőtte? Vagy utólag kötötte össze ezeket? – Amikor írni kezdtem a Pixel novelláit, tudtam, hogy nagyobb struktúrában szeretném ezeket látni. A kötet összerakásakor csak vissza kellett kicsit erősebben öltenem a szálakat. Stuttgartban dolgoztam két és fél hónapig ösztöndíjjal, minden nap kocogtam az erdőben, és egy idő után, amikor már nem szúrt az oldalam, fölvettem a ritmust, feloldódtam a futásban, jöttek az ötletek, hirtelen bevillantak kapcsolódási pontok. Egyébként a teljes struktúra a fejemben élt. Egész nyáron egy rajz volt az asztalomon, nézegettem, ki kicsoda, hol lehet „öltögetni”. Nehéz volt elengednem, voltak még ötleteim, miként szőhetném tovább az egészet. A Kultúra.hu interjúja itt folytatódik. |
 |
|
