Hirvonen első regénye Hogy ő is ugyanarra emlékezzen címmel 2005-ben jelent meg Finnországban. A könyv 2001. szeptember 11-e idején játszódik Finnországban, elbeszélője egy fiatal finn nő, Anna, akit szoros kapcsolat fűz elmebeteg bátyjához, Joonához, s aki Iannal, egy amerikai íróval és vendégprofesszorral való szerelmi viszonyában próbálja meg feldolgozni fájdalmas gyermekkorát. A terápia kölcsönös, hiszen Ian is óriási traumákat élt át gyermekkorában: apja súlyos lelki sérülésekkel tért haza a vietnami háborúból, fokozatosan teljesen leépült, s a család teljesen széthullott. 
A második regény Legtávolabb a haláltól, amely a napokban jelent meg magyarul a Magvető Kiadó gondozásában (szintén Huotari Olga fordításában), Afrikában játszódik. A történetet felváltva beszéli el Paul, a nemrég elvált finn férfi, aki felejteni utazik Afrikába, gyermekkora színhelyére, és Esther, az erős, művelt afrikai nő. Paul, aki segítői munkájából és magánéletéből is kiábrándult, rátalál Estherre, aki egy bántalmazott afrikai kislányt nevel, s ahogy megismeri a sorsukat, és segíteni kezd Esthernek Susan nevelésében, új fényben látja kapcsolatát egykori feleségével, és fiával, Markkal.

Az írónő nyolchónapos terhesen látogatott Budapestre a könyv bemutatójára. Első regénye már jó néhány nyelven megjelent, a másodiknak azonban ez az első fordítása. A könyvbemutató előtt a Toldi moziban levetítették az írónő Paradicsom: három utazás című dokumentumfilmjét is, amely három történetet mesél el: az első egy Maliból származó illegális bevándorló életét mutatja be Spanyolországban, az utolsó a családjáét, akik egy olyan faluban élnek Maliban, amelyet évtizedek múlva maga alá fog temetni a sivatag, a kettő között pedig olyan afrikai férfiak mesélik el a történetüket, akik sikertelen szökési kísérletet tettek Európába, egészen elképesztő módokon – habszivacsból eszkábált úszómellénnyel, saját készítésű szárnyakkal. Hirvonen regényeit és filmjét ugyanaz az eltéveszthetetlen stílus jellemzi, amely a finn írónő kézjegye: egyéni jellemek és sorsok – afrikaiak és európaiak – erősen empatikus és plasztikus, de a szenvedés túlzottan festői ábrázolásától mentes, lírai megjelenítése.

Új regénye kis részben Finnországban, de főképp Afrikában játszódik. Olyan intim tudással rendelkezik erről a kontinensről, amely messze túlmegy a turisták és a tévénézők ismeretein. Mikor és miért kezdte vonzani Afrika?

Ennek sok oka van. Már gyerekkorom óta érdekel Afrika. Az első inspirációt hétéves koromban kaptam, amikor megnéztem egy dokumentumfilmet az éhező etióp gyerekekről, és nagyon erősen azt éreztem, hogy akár én is egy lehetnék közülük. Valóságos egzisztenciális válságon mentem keresztül, emlékszem, a legjobb barátnőmnek prédikációt tartottam, hogy csupán a véletlen folytán születtünk Finnországba – elég idegesítő gyerek lehettem. Elhatároztam, hogy felnőtt koromban Afrikába megyek ápolónőnek, kivettem egy szuahéli nyelvkönyvet a könyvtárból, és tanulni kezdtem. Később újságíróként nagyon zavart, ahogy Afrikát Finnországban és általában Európában ábrázolják. Afrika csak akkor jelenik meg a hírekben, ha valami szörnyűség történik, az az egyoldalú kép él az európaiakban, hogy Afrikában más sincs, mint folyamatos válság, háború és éhínség, ami persze részben igaz, de mégsem a teljes valóság. A Legtávolabb a haláltól első csírái 2001-ben jelentek meg, amikor újságíróként dolgoztam Zambiában, Tanzániában és Eritreában, és találkoztam egy fiatal zambiai nővel, aki nagy hatást tett rám. Huszonéves volt, és nagyon szegény családból származott, de hihetetlenül intelligens volt. Alig volt idősebb nálam, de máris árva gyerekeket nevelt, és óriási felelősség volt a vállán, nekem pedig akkoriban csak magammal kellett törődnöm. Egyik este beültünk egy bárba, elsírta magát, és elmesélte, hogy volt egy brit barátja, de néhány héttel azelőtt, hogy találkoztunk, a barátját annyira megverték, hogy egy londoni kórházba kellett szállítani. A fiú családja gyűlölte, mert úgy gondolták, részben ő is felelős a történtekért. A lánynak nem volt pénze az utazásra, és az árvákat sem hagyhatta magukra, így hát folytatnia kellett az életét Zambiában, miközben a barátja valahol máshol kómában feküdt. Akkoriban már nagyon szerelmes voltam a későbbi férjembe, és nagyon megrázott, hogy egy kapcsolat véget érhet pusztán azért, mert az emberek lehetőségei között ekkora szakadék tátong.

2007-ben kezdtem írni a regényt. Épp azon gondolkoztam, hogy vissza kellene mennem Zambiába kutatást végezni hozzá, amikor a férjem, aki egy vietnami állást pályázott meg, végül is Zambiában kapott munkát két évre, így hát ott írtam meg a könyv nagy részét. Eleinte úgy gondoltam, hogy egyszerűen csak leülök és írok, de elég hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ezt nem tehetem meg, valamivel hozzá kell járulnom a társadalom fejlődéséhez is. Rengeteg tehetséges és aktív fiatallal találkoztam, akik fejleszteni akartak az országot, de nem állt mögöttük kapcsolatrendszer, s mivel én is részt akartam venni a társadalom életében, önkéntes munkát vállaltam a zambiai filmiparban és egy utcagyerekek számára létesített menhelyen. Mindkettő óriási hatással volt a könyvemre, mivel a filmiparban sok zambiai fiatallal találkoztam, akik döbbenetes történeteket meséltek arról, hogy milyen az élet a falvakban, a menhelyen pedig megismerkedtem egy kislánnyal, aki Bessie és Susan alakját inspirálta, neki ajánlottam a könyvet. Susan tizennégy éves volt, és néhány hónapja élt a menhelyen. Hétéves korában elvesztette a szüleit, egy kis faluban nőtt fel, ahol egy rokon család fogadta örökbe, s a férj kényszerítette, hogy ő is a felesége legyen. Elszökött, és az utcára került, hosszú éveken át folyamatosan bántalmazták, a hölgy, aki a menhelyet vezette, a rendőrségen talált rá, ahol úgy összeverték, hogy az arca felismerhetetlenné dagadt. Amikor megismerkedtem vele, hihetetlenül aranyos kislány volt, szerette a Micimackót olvasni meg cicákkal játszani, megdöbbentő, hogy mennyire normális gyerekként viselkedett mindazok után, amiken keresztülment. Pár hónappal az után, hogy végre élete első biztonságos helyére került, betegségben meghalt. Ettől egészen összeomlottam, annyira igazságtalan volt, hogy épp akkor hal meg, amikor az élete jóra fordulhatott volna egy olyan helyen, ahol szerették és megvédték. Ezek a történetek és ezek az emberek nagyon erősen hatottak rám, és így született Bessie és Susan alakja. Muszáj volt egy másik sorsot teremtenem neki.

A könyvben a legtöbb afrikai nő valamiféle szexuális bántalmazás áldozata, s az elkövetők általában fehér, de néha fekete férfiak. A regény egyik kulcsjelenetében Paul és felesége, Johanna, tanúja annak, hogy egy fekete lányt épp elhurcol két férfi, egy fekete és egy fehér, és a házasságuk ettől a ponttól kezd széthullani. Ez a jelenet sokszor felbukkan, ahogy Paul megpróbálja megfejteni, mi történt akkor bennük, és a házassága széthullása fölött érzett szomorúsága lassanként bűntudattá válik, amelybe a fia, Mark iránt érzett bűntudat is vegyül, aki skinheadként egy afrikai férfit bántalmaz Finnországban. Az afrikai nők szenvedésének megismerése hatással volt-e arra, ahogy az európai nők problémáit látja?

Nem különösebben. El akartam kerülni – még ha a bántalmazás nagyon hangsúlyos témája is a könyvnek –, hogy én is sztereotip módon, szenvedőként ábrázoljam az afrikai nőket, ezért volt annyira fontos Esther figurája, aki hihetetlenül okos és erős; és az anyjáé, aki pedig egy egyszerű falusi asszony és támogatóként áll a lánya mögött.

De elsősorban a szenvedés és az erő közötti szoros összefüggést akartam bemutatni, amely egyetemes és az afrikai nőkre éppúgy érvényes, mint bármely más emberi lényre – az a képesség, hogy valami szépet találjunk az életben és a hihetetlen szenvedés ellenére kapcsolatot létesítsünk másokkal. S ez Paulra és Estherre egyaránt érvényes: még ha egészen más világban élnek is, hasonló lelki problémáik vannak. Kicsit aggasztott, amikor észrevettem, hogy a könyvemben majdnem minden afrikai férfi bántalmazó és rossz jellemű. Ezért találtam ki Esther falusi tanítójának az alakját, aki továbbtanulásra ösztönözte a lányokat, és Esther barátját, aki a fővárosban vigyázott rá. Nagyon fontosnak tartottam, hogy elkerüljem a sztereotip ábrázolást, mert abból már épp elég van. Óriási felelőssége van annak, aki olyan kultúráról ír, amelynek nem része, különösen ha olyan kultúráról van szó, amelynek az esetében a hatalmi viszonyok is fontos szempontot jelentenek és amelyről nem sokat tudunk, márpedig az iskolában nem tanulunk afrikai történelmet és ritkán látunk olyan afrikai filmet, amelyben többféle afrikai hang is megszólal. Olyan szereplőket akartam teremteni, akik nem pusztán afrikaiak vagy finnek, hanem emberi lények.

Beszélgetésünk idején éppen babát vár. Az anyaság fontos téma mindkét regényében, és úgy tűnik, erős szorongással viszonyul hozzá. Az anyaság ezekben a könyvekben eleinte anya és csecsemő szimbiózisaként jelenik meg, amely azonban hamar megszakad, s az anyaság főként fájdalmak forrásává válik: az anyák tehetetlenül nézik, ahogy a gyermeküket bántalmazzák vagy ahogy ők bántalmaznak másokat. Mintha a szülők, még ha őszintén vágynak is arra, hogy jó szülők legyenek, tehetetlenül ismételgetnék az előző generáció által rájuk hagyományozott hibákat. A regényekben megjelenő gyerekek pedig attól szenvednek, hogy a sok rossz ellenére, amit aktívan vagy akaratlanul okoztak nekik, képtelenek elszakadni a szüleiktől.

Pontosan ezt érzem a biológiai családdal kapcsolatban. Amikor az első könyvemet írtam, még egyáltalán nem akartam, hogy valaha is gyerekem szülessen, de mire befejeztem a másodikat, már gyermeket vártam. Ennek ellenére ma is úgy érzem, hogy a család egy lehetetlen és igen tragikus vállalkozás, és ami a saját gyerekeimet illeti, csak annyit tehetek, hogy igyekszem tudatában lenni ennek. A szülők és gyerekek között erős hatalmi viszony áll fenn – furcsa elgondolni, hogy ezeknek a tehetetlen kis lényeknek felnőttekkel kell együtt élniük, akiket már megtört és megrontott az élet, és ahogy neveljük őket, végül mi is valahogy megtörjük őket. Ezt el kell fogadnunk, nem tudjuk elkerülni, egyszerűen együtt kell élnünk azzal a ténnyel, hogy nem lehet tökéletes szülőnek lenni. Ezért bosszant annyira, hogy Finnországban ma annyi képmutató nő van, aki szuperanyának tartja magát, és erkölcsileg elítél mindenkit, aki nem pont úgy csinálja a dolgokat, mint ő. Nem hiszem, hogy cinikus lennék, egyszerűen csak realista vagyok. Nemcsak a családi, hanem általában az emberi kapcsolatok természete olyan, hogy hihetetlen fájdalom és szeretet keveredik bennük, és hogy részei annak az állandó körforgásnak, amely során az egyén igyekszik legyőzni a fájdalmat és saját családot alapítani, amely nem a biológiai családja, ahonnan származik. Ez a következő regényemnek is alaptémája. Számomra nagy kérdés, miképp indokolhatjuk meg, hogy gyermeket vállalunk, hogy ártatlan embereket hozunk a világra.

Mindkét regény tökéletesen egységes – melankolikus és távolságtartó – hangon szólal meg, akár békés jelenetről, akár durva erőszakról van szó, és akárhol játszódik – afrikai faluban vagy a finn fővárosban. Ez a melankolikus távolságtartás a második regényre még inkább jellemző, mint az elsőre.

Szerintem a másodiknak gazdagabb, szemléletesebb a stílusa, és több benne a szépség. Mindkét regény stílusa a regény világához és az írás tapasztalatához igazodik. Az első egyszerűbb és minimalistább, a második – talán a filmes tanulmányaim miatt is – sokkal vizuálisabb. A Legtávolabb a haláltólt a benne szereplő sorsok miatt volt nehéz megírni, ezért fontos volt számomra, hogy egy vizuálisan gazdagabb és zeneibb stílust találjak. Sok jazzt hallgattam, amikor írtam. Ami az irodalmi hatásokat illeti, az első regény megírása idején sokat gondoltam Virginia Woolfra, amikor pedig a másodikat írtam, sok verset olvastam, és azok hatottak a regényre.

Hogyan fogadták a regényeit Finnországban és külföldön?

Finnországban vannak, akik rendkívül szeretik és dicsérik, és vannak, akik egyáltalán nem értik, főleg a másodikat. Ez a stílus miatt van – sokan nem értették, mikor ki beszél, és inkább feladták az olvasást. A kritikák nagyrészt nagyon jók voltak, de sokan panaszkodtak, hogy túl nehéz. De hát ez hozzátartozik az írói léthez, hogy az ember nem mindenkinek ír. Ami a fordításokat illeti, a Legtávolabb a haláltól első fordítása a magyar (a következő a dán, a holland és a kínai lesz), így hát még nem kaptam külföldi kritikát. Az első regényemről megjelent kritikák különböző országokban egészen mások voltak: Észtországban és Magyarországon az embereket a történelem érdekelte, a háborús veterán apa és a következő generációk tapasztalata a háborúról, Amerikában és Angliában inkább a szeptember 11-re vonatkozó részek keltették fel a figyelmet, Angliában sokakat megfogott az elmebetegség témája, Németországban pedig voltak kritikusok, akik szememre vetették, hogy a könyv túl sötét és súlyos. Érdekes volt látni, mennyire különbözőképpen reagálnak az emberek, és hogy miután befejezek egy könyvet, önálló életet kezd élni, bármit gondolok is róla. Tetszett, hogy voltak számomra váratlan reakciók is.

Nemcsak regényeket ír, hanem filmet rendez, újságíróként is dolgozik, tévés showműsort vezet és feminista újságot szerkeszt. Hogyan tud ennyi mindent belezsúfolni az életébe?

Egyszerre mindig csak egy dologgal foglalkozom. A tévében egyébként már nem dolgozom. Most épp gyerekeknek szóló filmet készítek arról, hogy a játékállatok átveszik a világ irányítását – ebben nem festek olyan sötét képet a világról, mint a könyveimben.

Orzóy Ágnes

Forrás: Litera (2012.03.09.)