Michel Houellebecq regényei jól érezhetik magukat Magyarországon. A Magvető az elmúlt tíz évben egyre gyorsuló ütemben jelentette meg a francia író utóbbi négy regényét (vagyis az összeset a pályakezdő A küzdőtér kiszélesítése kivételével). Az Elemi részecskéknek még három évet kellett várnia a francia megjelenéshez képest, A csúcsonnak is kettőt, az Egy sziget lehetőségének már csak egyet, a mostani, A térkép és a táj pedig, ha elnagyoltan a 2010 áprilisi francia megjelenést és az idei budapesti könyvfesztivál hónapját számoljuk, úgyszólván belül is van az egy esztendőn.

Kezdetben a magyar kiadói csoport mintha nem egészen tudta volna eldönteni, miként is kezelje a szerzőt. Elitista szépíróként, akinek a Magvető címkéje alatt van a helye, vagy áramvonalas lektűríróként, aki számára az Athenaeum 2000 a fenntartott márka? Houellebecq végül magvetős lett, de első magyar kötetei megjelenésükben emlékeztettek a dilemmára, őrizték a nyersebb külsőt, a rosszabb minőségű, sárgásabb-silányabb papírú belíveket, a külvárosi borítót - az Elemi részecskék megkapta a csalogató „Csak felnőtteknek" papírzárat, melyre még egy kedvcsináló mondatot („Az európai Psycho") is odanyomtattak. A friss könyv most, igen helyesen, s a Magvető gyakorlatában szerencsére nem egyedülállóan, magával csalogatta a tíz évvel ezelőtt megjelent sikerkönyv második magyar kiadását - az egykori külsőségeknek nyoma sincs, a régi és az új könyv is kemény kötésben, levehető papírborítóval, nehéz hófehér lapokon kerül az olvasó elé, mintegy a külcsínnel érzékeltetve Houelle­becq írói státusának gyökeres átváltozását. Talán már csak Bret Easton Ellis emlékszik úgy, hogy az amerikai Elemi részecskéket írta egykoron. A tavaly novemberben Houllebecq-nek negyedik próbálkozásra végül odaítélt Goncourt-díj mintha egyértelműen dűlőre vitte volna a fenti vitát.

A legifjabb jövevény, A térkép és a táj oly korban él e földön, hogy a kiadói címadásnál igen szép lejtésű, a magyar fül számára óhatatlanul a nevezetes Radnóti-verssort felidéző címet kaphatott - ám sem ennek a véletlenül előálló névrokonságnak, sem a már említett Goncourt-díjnak nem szabad bárkit is megtévesztenie. Houellebecq könyvében nincs semmi olyasmi, ami Radnóti Miklósra vagy a Nem tudhatom problematikájára utalna. A térkép és a táj szerzőjeként ő ugyanaz a fékezhetetlen, a szókimondás mérlegelésével nem sokat bíbelődő fenegyerek, ugyanaz a sok mindenre kiterjedő figyelmű intellektuális pernahajder, és a kultuszkönyv receptjének pontosan ugyanolyan, olykor szellemes, olykor gépies ismerője, mint amilyennek korábbi könyveiben mutatkozott. Olyan sok az ugyanaz, hogy már-már az az érzésünk: az új könyvvel egy kevésbé sprőd, kevésbé durva rollnit kaptunk az ugyanabból a szövőgépből kieresztett Houellebecq-vászonból. Csak most nem szexus, nem New Age, nem a hippik, nem a klónozás, nem a gének, nem az érzékiség és nem a tudomány, hanem művészet, technika, siker, jólét, pénz, barátság, magányosság, öregedés a hívószavak. Ennek a könyvnek vitathatatlanul lehetnek olyan nézetei, melyek alapján a legrangosabb francia irodalmi díj bírálóbizottsága könnyebben mondhatott igent éppen erre, mint bármelyikre az előző három Houellebecq-regény közül.

És az is Houellebecq javára válik, hogy egy fordításban megjelenő könyv, legyen zsúfolásig teli a legfelkavaróbb vagy -megosztóbb gondolatokkal, minálunk soha, semmilyen körülmények között nem okoz botrányt, nem kelt megütközést az irodalmi nyilvánosságban, még a külhoni cirkuszait se cipeli magával, ha hozzánk ér. Meglehet, igazságtalan ezt éppen Houelle­becq legsimulékonyabb könyvének szemére vetni; az meg, hogy a kinti botrányok elcsitulnak, mire ideérnek, A térkép és a táj esetében talán helyes is. Houellebecq-et plágiummal vádolták, hogy a regény egyes részleteit a Wikipedia különféle oldalairól másolta volna; ám hogy ez a könyv hírverésének milyen mértékben része, és mennyire komolyabban mérlegelendő irodalmi kérdés, nem tudtam megállapítani. A regény, ahogy Houellebecq többi regénye is, van annyira „sokrétű" (hogy a fülszöveg pontos jellemzését használjam), mint a francia Wikipedia, ez azért jól látható. A felkavaró-megosztó gondolatok aránya, exponáltsága mindenesetre mintha visszafogottabb lenne most, mint a korábbi könyvekben volt. Houellebecq persze mindenkor ugrásra kész, a könyv számtalan jelenetében, részletében, mondatában ott van az a fajta leplezetlenség, aminek megfékezésével az Elemi részecskékben, A csúcsonban vagy a Szigetben vajmi keveset vesződött, s amit, ha úgy jön kézre, jelzésként, hogy egyáltalán nem felejtkezett el róla, most is képes elsütni bármikor.

A regény Jed Martin Párizsban élő képzőművész élettörténetét mondja el, aki művészetének rendkívül bőkezű elismerését két korszakának megfelelően két hatalmas dózisban kapja meg. A 2010-es években valahol a harmincas éveinek második felében járó Jed előbb a Michelin-térképek különféle metszetei alapján készített fotogramjaival arat sikert, majd e technikával egyik napról a másikra radikálisan felhagyva, foglalkozásokat bemutató festménysorozatával nyűgözi le a művei iránt érdeklődő kiválasztottakat. A „zseniális" a legátlagosabb jelző, essen szó bármilyen összefüggésben Jed Martin művészetéről. Mikor a hétköznapi francia embereket és a kortárs francia médiavilág különféle valóságos figuráit bemutató képsorozatának a kiállítására készül, Jed a hírneves kortárs írót, Michel Houellebecq-et kéri fel a katalógus kísérőszövegének megírására. A fenegyerek hírében álló Michel szívesen vállalkozik a feladatra, a festő pedig úgy dönt, a számára hallatlanul rokonszenves író közreműködéséért a róla festett portré odaajándékozásával mond majd köszönetet. Ritkás, bár rendszeres találkozásaik a közös munka, modell és művész együttléte köré szerveződnek, elmélyült beszélgetéseik az élet megannyi problémáját érintik.

Az önszeretetnek ez a százszázalékos beteljesülése rendkívül ironikus gesztus, és igen termékeny eljárás a regényben. „Michel Houellebecq" A térkép és a táj egyik szereplőjeként nemcsak Michel Houellebecq-nek, A térkép és a táj írójának többé-kevésbé valóságosan megfeleltethető Doppelgängere, hanem szereplőtársának, Jed Martinnak is egyfajta alakmása. De amíg Michel sikerei mértékletesek, viszonylagosak, és belátható dimenziójuk van, addig Jed karrierje szemkápráztató és irracionális; Michelnek állandóan dolgoznia kell az önfenntartásért, Jed jóformán az ötleteivel tesz szert mesés vagyonokra, melyek évtizedekre biztosítják számára a biztos megélhetést és a művészi kísérletezés szabadságát. Ennek a meseszerűen elnagyolt, irreálisan szimbolikussá foglalt sikertörténetnek a hátterében bomlik ki A térkép és a táj voltaképpeni története, Jed időről időre, alkalomról alkalomra erősödő elszigetelődése, a világ egyre nagyobb részleteinek kiiktatása életéből, az öregedés és az elmagányosodás folyamata, amely különös párhuzamban áll néhány további szereplő történetével, például Jed építészként dolgozó apja vagy a regénybeli Houellebecq magára maradásával. A hozzájuk így vagy úgy kapcsolódó történetek és ellentörténetek is mintha mind az egyedüllét végső állapotát, az egzisztenciális magányt igazolnák.

Mindaz, ami ezzel, tágabb értelemben az idővel kapcsolatban A térkép és a táj lapjain elhangzik, pontos, arányos, helyénvaló és nagy formátumú próza, igazi klasszikusra vall. Houellebecq azonban szívesebben bármi más, mint igazi klasszikus. Úgyhogy menetrendszerűen jönnek a megszokott futurológiai töprengések, a kronológiailag a mi időnk jövőjében elhelyezett cselekménybe ágyazott korszakkritika (ez valóságos védjegye Houellebecq-nek), eszmefuttatások a növények életéről, a természet uralmáról, elmélkedés a jelen és a jövő franciaországi turizmusáról, ítélet a dohányzás tilalmáról, s megannyi más okoskodás. Pedig csak hagyni kéne történni a dolgokat - és a dolgok meg tudnák mutatni a maguk igazságát.