A kolozsvári Utunkban, a magyarországi áttelepülést megelőző évek anyagi kényszerének időszakában publikálta először Bodor Ádám a most kötetbe gyűjtött, a tárca műfaji képlékenységét kihasználó szövegeit. A műfaji áthajlást, az erős szépirodalmi jelleget mutatja, hogy az írások jó néhány darabja átdolgozott formában bekerült Bodor novellásköteteibe is. Annak ellenére, hogy az író a magyarországi, előbb a folyóirat-, 2010-ben pedig a kötetbeli újrapublikálást a „félig-meddig kitagadott darabokkal” való újratalálkozásként élte meg, a három év termése együtt, könyvként olvasva mégis az egység, az irodalmi, életrajzi, politikai múlt koherens lenyomataként hat. (Hogy a tárcák mégsem váltak a napjainkban csak a nagyobb könyvtárakban elérhető Utunk „kitagadható” anyagává, elsősorban a Székelyföld és az Élet és Irodalom újraközléseinek, Molnár Vilmos és Báthori Csaba kutatómunkájának köszönhető.)

A kortárs, generációkkal később született olvasók többsége bizonyára az utóbbit, politika és életrajz összefüggéseit képes a legkevésbé érzékelni ezekben az írásokban. Aprólékos, gyakran véletlenszerű háttértudás, történelmi, családtörténeti események ismerete szükséges ahhoz, hogy egy-egy részlet, mondat a novellisztikusság és a cenzúrával is számoló burok alatt politikai referencialitást is kapjon. „Apánk eltűnt egy délután, öcsémmel hosszan bámultuk őszülő tarkóját, amint négy idegen ember között lépkedve eltűnik az utcasarkon. Anyánk azért mind ígéri, holnap vagy holnapután bizonyára visszatér, de pillantása nem valami biztató. Itt-ott kevesebben lettek egy-egy családban, én nem értem ezeket a dolgokat, öcsém még kevésbé: ősszel lesz tízéves, negyvenegyben született.” (Szünidő) A történet, amelybe ez a fél bekezdésnyi rész ágyazódik, akár egy Csáth-novella szikár utánérzéseként is olvasható: a szünidőben tehetetlenségre, unalomra kényszerülő pénztelen fiútestvérek egy tyúkketrecbe szorult macskát eladnak a gyógyszertárban, hogy a kapott pénzen a nagyobbik fiú majd moziba hívhassa a kívánatos Nopritz-lányt. A letartóztatások, elhurcolások mára közismert forgatókönyvének a leírása mögött viszont az újabb réteg, a Bodor Ádám családját ért tragédia csak akkor lesz nyilvánvaló, ha az olvasó a dátum segítségével össze tudja kapcsolni a Márton Áron-perben az ötvenes évek legelején letartóztatott és börtönbe zárt édesapa történetét a novellabeli leírással. Az érzelmi viszony lefojtott jelenléte, a Nopritz-lány társadalmi különállása ekkor azonban már egészen más értelmet kap, de az olvasat továbbra is megmarad fikció és tényszerűség kettős vonzásában.

A hasonló, de többnyire csak sejthető utalások és az irodalmi igényesség, jelképteremtés együttese feszült, az olvasói viszonyt folyamatosan elmozdító, rétegzett szövegvilágot hoz létre Az utolsó szénégetők darabjaiban. Ironikus politikai allegória és groteszk kísértethistória egyaránt lehet például a román nyelvterületen rendkívül kiterjedt hiedelemvilággal rendelkező prikulicsok, állattá változó rontó szellemek motívumát felhasználó Álom, hideg szobában című tárca. Az elbeszélő lakásában megjelenő, a kiolvasztott zsírosbödön alján fegyvert, töltényeket találó prikulicsok, Hlebena és Szemikurkán figyelmeztetik a látogatást megtiszteltetésként megélő, már korábban is ismert, névtelen elbeszélőt, hogy a töltények „biza nem lehetnek itt, te is jól tudod”. S ezzel véget is ér az álom. Az elbeszélő viszont még az ébredés után is a látogatás hatása alatt áll, keresztfiát kéri meg, legyen mellette, amikor kiolvasztja a kamrájában tárolt zsírt. 

Ugyancsak abszurd esemény, egy tömbház szeméttárolójában talált nyúzott kismacska gyilkosa utáni kutakodás az alapja a Szeméttároló című tárcának. Az eset helyszínére érkező nyomozók „sorra járják a környező lakásokat” és kikérdezik a lakókat, hogy milyen szemetet vittek ki előző nap a lakásukból. Az itt kudarccal végződő, de más szálakon folytatódó („valaki távoli lakóhelyéről érkezett ide”) nyomozás egyetlen, csakis a kíváncsiskodó gyerekekben megfogalmazódó tanúsága, hogy „a macskanyúzókkal szemben a törvény sem elnéző”.

Bodor Ádám idézett nyilatkozatát a tárcák életműbeli helyzetéről az olvasó a későbbi, jól ismert művek, a Sinistra körzet, Az érsek látogatása vagy Az Eufrátesz Babilonnál rövidtörténeteihez kapcsolva, vagy akár azokkal összemérve sem érzi jogosultnak. Az emberi viszonyokat kibontakozni nem engedő abszurd hatalom, a magányosan, bármiféle bizonyosság nélkül tébláboló figurák kiszolgáltatottsága már ezekben a korai szövegekben is meghatározó, s a tárgyilagos, állóképszerű leírásokat is csak ritkán szakítja át egy-egy párbeszéd, emberi reflexió. Az utolsó szénégetők egyik tipikus figurája, Bernát krétapapírra gépelt, műsoros rendezvényre szóló meghívót talál a levélszekrényében. A neki szóló, személyes üzenetként értelmezett meghívóról aztán a kapuban álló őr vállát vonogatva csak ennyit mond: „Ide nem köll meghívó – ide bárki bejöhet.” (Meghívó) A világ kafkai, becketti szemlélete csak tónusaiban, színeiben már alig változik Bodor Ádám írói tablóján.