A szocializmus volt álmaink, vágyaink netovábbja. Legalábbis ezt gondolták a kommunista pártok elvtársai, és ezzel próbálták megetetni a jónépet a szocialista tábor országaiban. Lengyelországban is. És mi lehet a szocializmusban az ember leghőbb vágya? Mikor érezheti egy család befutottnak magát? Amikor kiutaltak számára egy lakást az újonnan fölépített lakótelepen. Ahol még távfűtés is volt!

„Te csak ne aggódj a fűtés miatt. Végül is központi, nem kell magadnak begyújtanod, mért ne fűtenének. Mondd csak meg, mért ne fűtenének, ha egyszer központi?” Isten hozott, bocsánat, kommunista párt hozott mindenkit ebben a földi paradicsomban!

Ne várjunk kalandregényt, lélektani elemzést, tudományos vagy romantikus írást. A könyv leginkább memoár, Joanna Bator visszaemlékezése a gyermekként átélt Lengyelországra. Kitekintés a történelmi múltra, vállalva, hogy az átélt eseményeket szubjektíven mutatja be.

A Homokhegy cím a lengyel Walbrzych bányaváros lakótelepének nevét idézi. Rengeteg idegen érkezik ide Lengyelország távolabbi vidékeiről. A második világháború megfosztotta őket gyökereiktől, és az új élet reményében kezdenék most személyes jövőjük és országuk építését.

A regény hátterében Lengyelország történelmét kapjuk a világháborútól a kommunizmus évein át a kapitalista fordulatig. Az előtérben három hangsúlyos női szereplő áll: nagymama, anya és lánya. Az 1970-es évek elején Zofia – a nagymama – egy tehetős rokon meghívására lányát, Jadwigát (Jadzia) az alsó-sziléziai Walbrzych városába küldi. Jadzia ott megismerkedik Stefannal, akihez rövid időn belül feleségül megy. A fiatalok gyermeke, Dominika már a „korszerű” lakótelepen nő föl. Őt már nem keríti hatalmába a nosztalgia, mint annak idején anyját, amikor először tette be lábát a 40 négyzetméteres lakótelepi lakásba: „Olyan magas itt, mint egy gólyafészekben, mondja Jadzia, és életében először jut eszébe, hogy ezentúl vágyakozni fog a föld után. Egy pillanat alatt rájön, hogy többek között azért bánatos, mert nincs gyep a lába alatt…”

Joanna Bator bravúros elbeszélése több szintű. Széles panorámaképen mutatja be Lengyelország történelmi-társadalmi (vissza)fejlődését. Elemzése elsősorban a kommunista időszakra fókuszál, rendkívül hiteles, ugyanakkor kritikai megközelítést sem nélkülöző életképekkel festi le a kort. A három nőalak egymáshoz fonódó, egymás életét befolyásoló, visszacsatoló sorsából rendkívül hiteles, szívszorító családregény bontakozik ki vágyakkal, szürke kis küzdelmekkel, pillanatokig átélt boldogsággal, a mindennapok kis drámáival, a város egyszerű munkásembereinek tudatlanságával.

Azonnal szemet szúr, mennyire koncentrál a regény a nőkre. Bator a három generáció női figuráinak bemutatásakor éppen a női érzéseket állítja szembe a mindennapi élet brutalitásával, kegyetlenségével. Amit olvasunk, az maga a valóság. Ne várjunk hirtelen fordulatokat, előre nem látható eseményeket. A Homokhegy hőseinek nincsenek előre mutató céljaik, előttük nem tágul ki a horizont, kivéve persze a legfiatalabb Dominikát. Begyepesedettek, irigyek azokra, akik jobb helyzetben vannak, nem tűrik el, aki valamilyen tehetséggel megáldva kiemelkedne közülük. „Ám a világ igazságtalansága olyan természetes és megváltoztathatatlan volt Jadzia számára, mint ahogy felkel és lemegy a nap. Egyszerűen így van. Ott vannak ők, akiknek telik, és itt van Jadzia, akinek nem telik… nem marad más, mint a Fekete Madonnához imádkozni, hogy a gyerekek boldoguljanak, de legalábbis ne legyen nekik rosszabb; hogy azok, akik a vályúnál vannak, ne semmizzék ki őket.”

A legmegrázóbb talán a harmadik generációt képviselő Dominika sorsa, akinek életét születésétől kezdve nyomon követhetjük. Az iskolai évek után egy fiatal pappal kerül össze. A kapcsolat tragikusan végződik ugyan, de lánynak sikerül talpra állnia.

Szereplőivel szemben a szerző magatartása kétarcú. Rokonszenvvel beszél róluk, ugyanakkor ironikusan tekint gyöngeségükre, tudatlanságukra, tehetetlenségükre. Az irónia gyakran karcos gúnyba csap át. Egyszerűek az álmaik ezeknek az embereknek: pálmafás poszter a falon, kristálypoharak a polcon, művirágok a vázában, nyugati szagos szappanok, Otto-katalógusok, német szexlapok. A nők önmegvalósítása kimerül a takarításban, fertőtlenítésben, súrolásban, mosásban. És imádságszerű a vágy, hogy a lányok jövőjét egy jó parti oldja meg: „Ó, bárcsak az Eneszkába kerülne, vágyakozik Jadzia, bárcsak össze lehetne hozni valamit, férjhez lehetne adni egy rendes némethez.”

A narrátor mesél, a szereplők szájába adott, a lepusztultságig egyszerű kifejezésmóddal. A történet dinamikáját, karakterét az írói talentum adja, amikor az egyszerű szavak szójátékokká, metaforákká alakulnak. Hermann Péter kiváló fordítói tehetséggel hozta át ezeket a fordulatokat, amelyek nélkül a mindvégig fegyelmezett, elegáns, ugyanakkor ironikus, fricskázó nyelvezetű regény elvesztette volna mondanivalója lényegét, egyedi stílusát.

A szavak és mondatok homokszemenként peregnek alá, hogy egymáshoz tapadva fölépítsék a hegyet: a Homokhegyet.