A Magvető Kiadó a tavasz egyik szenzációjaként jelentette meg Michel Houellebecq legújabb, A térkép és a táj című munkáját. A korábban rasszizmussal, iszlámellenességgel, szexuális perverzitással, újabban pedig plágiummal vádolt francia szerző új könyvében többek közt a honi kulturális, művészeti és gazdasági elitről rántja le a leplet a tőle már ismert szatirikus távolságtartással és jó adag komikummal. Az európai Bret Easton Ellisként jellemzett író új munkájában is a kapitalizmus egyik utolsó ernyedt harcosa, aki fagyos iróniája mellett továbbra is különleges esztétikai fenoménként tekint a modern kor termékeire, legyen szó képalkotó technikai eszközökről, luxusjárművekről, vagy éppen gasztronómiai kincsekről. 

A regény központi figurája Jed Martin, a szenvtelen, hivatásőrült művész ideáltipikus megtestesítője, akit pályája elejétől kezdve sajátos rajongás vonz az európai modernitás korának technikai újításai iránt. A kézműves termékek iránti perverz csodálata készteti, hogy létrehozza az ipari tárgyak és térképfotókból alkotott printek gigantikus, katalógusszerű panteonját. A különböző hivatású személyek portréit bemutató Egyszerű mesterségekkel, illetve a Vállalatszerkezetek című képsorozatával a társadalmi alrendszerek és a vállalati összefonódások gazdasági-kulturális keresztmetszetét nyújtja. A művek megalkotása során nem egy szebb, boldogabb, igazabb korra való emlékezés vezérli, pusztán a vágy, hogy megörökítse ezeket a társadalmi ideáltípusokat. A regénybeli Jed Martin későbbi képzőművészeti diadala a reflexiómentes, közönyös, monomániás iparosember karrierjét mutatja be, akit mechanikus automatizmusa tart a művészet pályáján, és akinek kifinomult intellektusa leginkább hallgatásában és ösztönös érzékenységében jelenik meg. 

Houellebecq főhőse semmilyen kapcsolatban nem áll a társadalmat alkotó személyekkel, az embereket (beleértve szerelmi kapcsolatait is) pusztán funkcionális elemeknek tartja, hogy rajtuk keresztül megértse az össztársadalom működését. Erre maga a szerző is utal a német Focus hasábjain egy vele készült interjúban, amikor elmondja, hogy regényei nem annyira pszichológiai, sokkal inkább szociológiai-szociográfiai kontextusban érdekesek. A regény alakjai ideáltipikusan megszemélyesített gépezetek, akik szeretnének csatlakozni a művész életpályájához, de egy adott ponton túl mindig elveszítik őt. 

Feltűnő, hogy a korábbi művekben hangsúlyos szexualizáltság jóval visszafogottabban van jelen. Jed Martin egyetlen szeretője Olga, a gyönyörű, magas, hűvös nő, aki a Michelin cég kommunikációs igazgatójaként lehetővé teszi, hogy a férfi a Michelin-térképek fotózásával nemzetközi karrierhez és anyagi biztonsághoz jusson. A nő később jelentéktelen alakká redukálódik a művész egoisztikus univerzumában és pusztán eszköz lesz ahhoz, hogy a szerző újabb alkotói korszakába és a tartós meggazdagodás irányába léphessen.  

A korábbi Houellebecq-regényeket jellemző erotika, perverzitás és intellektuális magány helyét most sokkal inkább a hatalom, a művészet, a pénz és a társadalom mikrodinamikájának elemzése veszi át, szenvtelen, kimért stílusban elbeszélve. Jed Martin második kiállításával óriási vagyonra tesz szert, a pénznek viszont szinte semmilyen funkciója nem lesz az életében. A főhős a gazdasági világválság utáni művészet gazdasági spekulációs bummjának egyik nagy nyertese lesz. Így bár a „kemény munka” előtti tisztelgés jellemzi Jed Martin életművének filozófiáját, gyűjteményének sikere és az ölébe csöppenő hatalmas vagyon mégis a modern művészet árpolitikájának kiszámíthatatlanságát, véletlenszerűségét, skizofrén jellegét tükrözi. Mindezt alátámasztja Marilynnek, a csúnyácska, dagályosan fontoskodó PR-osnak a megjelentetése, aki sajtókapcsolatai révén lehetővé teszi, hogy a nívós szaklapok és kritikai orgánumok felkentjei felszínes dicshimnuszokkal az egekbe emeljék a művész kulturális és piaci értékét. 

A felsőbb irodalmi, gazdasági és művészeti körökbe való bekerülés bemutatása során a szerző komoly csapást mér a francia értelmiség egy jelentős részére. A maró gúny céltáblájává válik Frederic Beigbeder író-és reklámszakember, Pepita Bourgignon, a Le Monde kritikusa, Jean Pierre Pernault televíziós személyiség és Patrick Le Ley, Franciaország vezető televíziójának, a TF1-nek a vezérigazgatója. 

Sajátos irónia a szerző részéről önmagának, vagyis Michel Houellebecq-nek a megjelentetése a regényben, aki a főhős potrékiállításához készült katalógushoz ír bevezetőt. Az író önreflexivitása ez esetben kettős. Mint ahogy azt a már említett Focus-interjúban elmondja: számtalan karikaturisztikus ábrázolás után meg akarja jeleníteni saját magát, és hitelesebben tenné, mint ahogy azt kortársai és kritikusai teszik. Humorát jelzi, hogy magányos, infantilis alkoholistaként festi le magát, akinek egyetlen szórakozását a kutyája jelenti, ezenkívül csak a kolbászzabálásért és a XIX. századi politikai filozófusok műveiért rajong. Később durván ki is irtja önmagát a regényéből, amikor a róla készült önarckép elrablása közben brutálisan meggyilkolják vidéki otthonában. Az irónia csúcspontját saját temetése jelenti, amikor a milliónyi apró testdarabkát végül – helytakarékosságra hivatkozva – egy százhúsz centiméter hosszú koporsóba teszik. Nehéz nem tetten érni a gesztusban a szerző kulturális közvéleménnyel szembeni kritikus alapállását is, amely írói pályafutása során már számtalanszor „fel akarta őt aprítani”. 

A regény fanyar egzisztencializmusa különös végjátékban zárul. A regénybeli Houellebecq halála után Jed Martin is visszavonul, és miután vagyona jelentős részét egy 700 hektáros, kerítéssel körülvett birtok kiépítésére költi el, élete utolsó szakaszában a tárgyak és a tárgyakat alkotó személyek helyett az emberi faj és a civilizáció pusztulásának krónikásává válik. Hosszú plánokból álló videogrammjai a növényi indákkal körbefont fuldokló technikai eszközök halálát örökítik meg.

Mind a művész térképfotózásának strukturalista, valóságtávolító gesztusában, mind a technikai eszközök és a test felbomlását bemutató gesztusban kitapintható Peter Greenaway hatása, aki A rajzoló szerződésében és a Zoo-ban is éppen ezeket a folyamatokat problematizálta pazar vizuális eszközökkel. Houellebecq viszont más alapállásból mutatja be ezeket a folyamatokat. Nála a magány nem pusztán a társaskapcsolatok hiányában elnémuló egyén kívülállását mutatja be, hanem a fogyasztási javak fetisizmusában új életre kapó, majd azokat fájdalmasan elbúcsúztató egyén tragédiáját is. Jed Martin – regénybeli apjához hasonlóan – emésztőszervi betegség áldozatává válik, élete utolsó időszakában már csak Audi SV-je és modern képalkotó eszközei jelentik számára a boldogságot, melyekkel megörökítheti és keretbe foglalhatja totális kiüresedését. 

A térkép és a táj fagyos, elgondolkodtató munka, amely a későkapitalista Európa gazdasági, kulturális és művészeti működésének szenvtelen látleletét nyújtja egy képzőművész pátoszmentes életén keresztül.