Az utolsó, nyolcadik novellának, az Anyanaplónak a beszélője azzal bajlódik, hogy eszébe jusson annak az ételnek a neve, amit nagyon kíván. Főleg piros a színe, pedzegeti, valami mártás, és gombócok is vannak, de milyenek? Hát, nem szilvásak, hanem bele vannak tömve valamibe, de amibe, azt ő nem szereti. Az anyjánál jobban senki nem készítette, ám „eleve rá sem tette" (!) azt, amit ő nem szeretett, de ki az anya? És ki a lánya? És ki mondja azt, hogy „Nem lehet, anyuka! Nem tesz jót. És kihányná úgyis az egészet."? A fikció szerint a beszélő fia. De ki a beszélő? Akinek három barackfája van az udvaron. És aki hihetetlenül ügyesen elkezd a barackos gombócról mesélni. Mintha tényleg elfelejtené azt a másik ételt, nem mondja ki, mit (töltött paprikát?). Máskülönben mindent felejt már, feledékeny, a végét járja, meg fog halni. Csak játszanak vele a szavak: „hogy ne unjam halálra magam" - mondja. Még megfőzi a lányának azt a barackos gombócot, de ő már nem tud enni belőle. A történet vége pedig ez: „És most, amikor már se főzni, se enni nem tudok, jár¬tányi kis erőm alig futja a fürdőszobáig, most hirtelen éhes vagyok, igen, farkaséhes, amilyen nem voltam ezer éve. Csakhogy nem akármire, arra az egyetlen ételre vá­gyom..."
Zsámboki Mária első és utolsó novelláskötete ez, amelyről most írni próbálok. A szerző 1945-ben született és 2010 októberében halt meg. Legendás szerkesztő volt, hajdanán a Magvetőnél, többtucatnyi szerző mára korszakos kötetét gondozta, például Hajnóczy, Esterházy, Krasznahorkai, Márton László műveit, sok más mellett. Ha ma bosszankodom egy-egy slendrián módon kiadott könyv miatt, akkor azt mondom, na, Zsámboki Mari kellett volna ide. Később más kiadóknak is dolgozott, fordított franciából, és - bár ezt kevesen tudták róla - krimiket, romantikus regényeket is írt álneveken. Híres irodalmi szalont működtetett a rendszerváltás előtt, később pszichodráma csoportot is vezetett. Az utóbbi években jelentette meg önéletrajzi ihletésű novelláit többek közt az Éjszakai állatkert és a Szomjas oázis című női prózaantológiákban, a Holmiban, az Alföldben és az ÉS-ben.
Legelőször kicsit óvatosan néztem ezekre a szövegekre, nagyon szerettem írójukat, és rossz lett volna, ha nem jók. Végül is miért kéne remek novellákat írnia egy remek szerkesztőnek? Mindkettőnknek szerencsénk volt, az elbeszélések kiválóak. Ilyenkor előfordul, hogy valaki „csak" a saját életét, gyerekkorát dolgozza fel, és annyi. Ezek az írások, főleg, ha most egyben elolvassa őket az olvasó, arról győznek meg, hogy a szerző komoly, megfontolt, rafinált novellista, aki nagyon ügyesen épít szövegszerkezeteket, eredeti narrációs technikákat alkalmaz. Érzékenyen lát és láttat, teremt figurákat és helyzeteket, erő van az írásaiban, az emlékezés, a megértés és a teremtés ereje. Erős, szelíd és bölcs anyja novella-gyerekeinek is, miként örülhetett az a gyerek, akivel ő felnőttként is vele volt. A szövegek egy 1945. november 4-én született kislány testi-lelki kalandjairól szólnak. Az elején ott egy fénykép, középen a gyerek.
A lány apai nagyszüleinél cseperedik fel, 10 éves koráig ott él szüleivel, mígnem apja egy másik nénihez kezd járni, a gyerek csak nézi rendületlenül napozó anyját, és érzi, egyiküket el kell árulnia (Árulás). Apai nagyapja meghal, szülei elválnak, miközben ő betegen (vörheny) az emberi test tudományos leírásával ismerkedne, ha hagynák (Struccriasztás). Anyjával és öccsével az anyai nagyanyjához költöznek, akit „tótnagyanyám"-nak hív, és aki oly harciasan hadakozik a konyhájában 1956-ban (Buktanap). Komoly nővé érik, mikor is tótnagyanyja mesterkedése révén megkapja anyja tündérkabátját (Tündérhagyatékok). Apja 1956 után 5 évig börtönben van, 17 éves a lány, mikor újra találkozik vele (...Hétremavároma...). Egyszer nagyanyja (az apai, a nem tót), mikor ő 16 éves, elmeséli neki, hogy a nagyapjával nem, de az asztalossal egyetlen ízben megtapasztalta „milyen is igazi asszonynak lenni", aztán elzavarta az asztalost (Királyi koldusasszonya a vágynak). Itt egy fotó következik, majd a képről szóló rövid írás: a fiatal apai nagyanyja Nápolyban (Csoportkép leendő nagyanyával). A nyolcadik szöveg, az Anyanapló vége felé pedig ezt olvassuk: „de erről legközelebb". Ám nincs legközelebb. A Kármagáért című appendix, rövid prózai beteg-orvos párbeszéd egy orvos szavaival kezdődik, a betegéivel folytatódik: „igazán kár magáért, hogy értve, hiszen még itt vagyok", dátumozása: 2007. június.
Az elbeszéléseket gyerek narrátor mondja el, egyes szám első személyben, de úgy, hogy a beszélő hangsúlyosan a mai felnőtt hajdani önmaga legyen. A szerző a mai bölcsességével vezeti az 50-es, 60-as évekbeli lány akkori érzékeit. Az első elbeszélés első oldalán már fölmerül az emlékezés-nem emlékezés kérdésköre. „Az élet nem az, amit az ember átélt, hanem az, amire visszaemlékszik, és ahogy vissza¬emlékszik rá, amikor el akarja mesélni" - idézi az író Gabriel García Márquezt. Majd szépen kidolgozza az emlékezés folyamát. A gyerek, aki beszél, mindig annyit mond, amennyit tud, amennyit ért. Nagyon szép, mikor egy-egy fogalom köré épül a történet, például mi az, hogy biztonság, mi az, hogy szabadúszó, mi a különbség az orosz és a szovjet szó között. Az Árulásban kis hősünk letép egy paradicsomot, mert szereti így, frissen enni, közben anyja két orgonalevéllel a szemén napozik, a gyerek látja csak a rendezetlen ruhában délelőtt hazasurranó apát - szó nincs itt édenkertről, kiűzetésről, mégis minden világos, az elbeszélés fondorlatos sugalmazása csak épp annyit ér el, amennyit kell.
A novellák a tradíciónak megfelelően csattanóval végződnek, a legjobb a Tündérhagyatékok vége, ahol, miután a lány megkapja anyja dögös kabátját, és ebben kész nőként villog a villamoson, akkor az anya, ahelyett, hogy megdicsérné rajta a kabátot, idegesen zsebkendőért nyúl, és kitörli a lánya bal fülét, mert az szerinte nem elég tiszta. Remek például, ahogy a tótnagyanya bátran elbánik 56-ban a két fiatal szovjet katonával, kizavarja őket a lakásból. Feledhetetlen, ahogy a lóhúsból készített húslevest megeteti a finnyás másik lányával, majd kihányatja vele. Különösen szép az az álomjelenet, melyben az apai nagymama táncol illetlenül férje halála után a liliomokkal.
A történetek a szokásokra, az illemre, a jó erkölcsre adó, de esetenként emiatt is szenvedő családot mutatnak, melyben a gyerek nem mindig találja a helyét. Hamar rájön a hazugságokra. Miért mondják neki azt, hogy apja alszik, amikor itthon sincs, hisz a pizsamája fel van akasztva a fürdőszobában? Miért kell neki választania szülei közül? Miért kell elárulnia valakit, akit szeret? Miért nem szabad megnéznie az orvosi könyvben az emberi test legérdekesebb részeit? Miért nem örül az anyja annak, hogy érett lány lett? Miért érezte apai nagyanyja egész életében úgy, hogy mivel nagyapja a polgári és a templomi esküvő közt lefektette, ezzel „megerőszakolta"? A tiszta gyerektekintet előtt élesen villannak fel a helyzetek. A gyerek persze nem ártatlan. Éppenhogy igyekszik a felnőttekhez alkalmazkodni, felnőni. De kiélezetten lát, mert még előtte az élet. Az utolsó két rövidebb novella és a záró orvos-beteg töredék - melyeket a fotó különválaszt - ezzel szemben a vége felől nézi ugyanazt.
Megtörtént valami. Mikor benne voltunk, csak néztük, felfogtuk, de mentünk tovább. Mikor visszagondolunk, meghökkenünk már pusztán attól, hogy megtörtént. Akármi volt, megemelkedik. Ami rossz volt, az még szinte jobban. Amire nem emlékszünk, az nincsen. De amire emlékszünk, az nem tűnik el. Ami el van mesélve, arra emlékszünk, az van. És mindennek, ami van, árnyéka is kell legyen. „Tűnő árnyékom közepében" - szól a Louis Aragon-idézet, a Befejezetlen regényből („Elémbe állt az Újhidon / Tudatlan és hiszékeny énem / S még soká álltam ott nagyon /Tűnő árnyékom közepében" - Somlyó György fordítása.) Innen az első mottó és a kötet címe is. A hangsúlyt most a „tűnő"-ről a „közepében"-re helyezném.