Minden önéletrajz számadás önmagunknak. Ha már eljutottunk egy pontig, ahonnan úgy érezzük, már nincs visszaút. Ezért az agy az emlékekben keres valami támpontot, kapaszkodót. Újra él egy valamikori jelent a jelenben. Vannak a számvetésnek pillanatai. Ezek a nagy átgondolások órái. Egy ilyen pillanatban születhetett meg Joanna Bator agyában a Homokhegy terve. A Homokhegy, történetünk színtere, egy lakótelep Walbrzych-ben. Ezen a lakótelepen készülhetett a könyv borítóját illusztráló fotó. Egy panelház erkélyén áll egy kislány. A hátteret narancssárgára retusálták, kizárva ezzel a külvilágot. Ha alaposabban megfigyeljük a lányt, felismerhetjük benne Joanna Bator arcvonásait. Mégis a kép a regény egyik szereplőjét, a legfiatalabbat, Dominikát mintázza, valamikor a hetvenes években. Az anyjával és a nagymamával ők alkotják a történet három emblematikus nőalakját. Rajtuk keresztül mutatja be a szerző Lengyelország három generáción átívelő történelmét. Az egyén szemszögéből, aki éli, vagy élné az életét, csak a történelem nem mindig engedi.    

A Walbrzych-ben lakó németek a háború végével elhagyják házaikat, javaikat. Az elhagyott házakba lengyel családok költöznek. A háború mindent elsöprő szele megadta az újrakezdés lehetőségét. Mindenki élni is akar ezzel a lehetőséggel. Ezeket a reménnyel teli éveket söpri el mindenestől az egyre erősödő kommunizmus, ami rátelepszik Kelet-Európára, és ötven évig nem ereszti. Az új lakók hamar felismerik, hogy a városban nem csak homok, hanem szén is van. Erre lehet gazdaságot építeni. A város hamar fejlődésnek és gyarapodásnak indul. Új házak épülnek, többszintes panelek, betonból és vasból, mutatva az új időknek új szeleit, hatalmas szocreál emlékművekként magasodva az ég felé.     

Az elbeszélés rétegei úgy rakódnak egymásra, mint a bányában a fekete arany rétegei. Vagy, mint egy fa ágai. Egyik történet következik a másikból. Fokozatosan ismerjük meg a szereplőket és az általuk kibontakozó történetet. Azt is írhatnám, az általuk kibontakozó történelmet. A nagymama, Zofia, a lánya, Jadzia, az örökké éhes Stefan, az élelmes nagybácsi, Kazimierz Maslak, a búskomor Wladek és az örökké varrógépe fölé görnyedő Halina  egyedülálló karakterek. Joanna Bator minden sorából érezhető a lengyel életigenléssel keveredő búskomorság.  Van ezekben a mondatokban valami lebegésszerű. Mintha minden egyes szó egy leeső homokszem lenne a Homokhegyről a történelem homokórájában. Nem csak a mondatok lebegnek, hanem úgy tűnik, a szereplők is fél méterrel a Föld felett élik történeteiket. Ez elkapja az olvasót is, magával ragadja, mint a szél a Milka csokoládé zizegő csomagolását.

A kritika a Sense Magazin tollából származik.