Ehhez nálunk aligha járult hozzá számottevően a legutóbbi, 2010-ben odaítélt Goncourt-díj, noha Franciaországban a promóciós szempontból is elsőrangú szakmai elismerésnek számító kitüntetés akár újfajta megítélés alá is helyezheti a főként különféle kulturális tabukat jellegzetes esszéisztikus-filozofikus beszédmódon, lefegyverző nyíltsággal, ugyanakkor vitathatatlan igényességgel taglaló írót. A francia szakmai nyilvánosság felőli, mondhatni legitimációs gesztus bizonyosan nem mellékes a közvélekedésben a populáris és magas irodalom határterületén elhelyezett szerző életművének pozicionálása szempontjából sem. Az irodalmiság mintázatait újrarendező, azt éppenséggel e kettő közti folytonos oszcilláció rögzíthetetlen terében kijelölő művészetfelfogás, ami például Bret Easton Ellis írásaival rokonít(hat)ja, legalább annyira tekinthető valamiféle ars poeticának, mint átgondolt marketingfogásnak (melyre egyébként nálunk a Magvető Kiadó igyekezett is építeni az első két regény esetén az „Európai Pszicho” és a „Csak felnőtteknek” hívószavakkal). Még ha az irodalmiság hagyományos értékkategóriái, pontosabban azok jól felismerhető jegyei kéz a kézben juttatták is a szerzőt az egyik legismertebb ma élő francia író székébe, a széles olvasóközönséget magáénak tudó Houellebecq körül kialakult bizonyosfajta celeb-státus izgalmas és kellőképpen elmélyült irodalmi öntematizációja kétségkívül nem véletlenül kapott ilyen hangsúlyos szerepet az új regényben − tulajdonképp eldöntve a szerző körüli, eddig is kissé meddőnek mutatkozó lektűr vs. elitirodalom vitát.

Érdekes, egyelőre nyitott kérdés az új regénnyel kapcsolatban, hogy − látva a nyilvánvaló hasonlóságokat és eltéréseket a korábbi művektől − milyen recepciós sémák vezérlik majd a hazai olvasóközönséget A térkép és a táj megítélésében. Az vitán felül áll, hogy radikális innovációról éppenséggel nem beszélhetünk az új regényhős kapcsán, még akkor sem, ha a korábbi főszereplők nagyobb hányadával való szakításként (és leginkább az Elemi részecskék Michel-jének rokonaként) tekinthetünk a szexualitás kérdésétől látványosan elhatárolódó művész, Jed Martin alakjára. Más kérdés, hogy némely blogbejegyzés önismétlésről referáló értékelése viszont kissé elhamarkodott és igazságtalan ítéletnek tűnik. Sőt a könyvről írott egyik legalaposabb itthoni kritika szerzője, Bartók Imre (Egy önarckép lehetősége, Műút, 2011/025) által a „nyavalygás” „houellebecq-iként” felismert alaptónusa is kérdéses egy olyan szereplő esetén, aki az idő múlását (amelynek tematizálása mindamellett valóban a regény egyik kulcsmozzanata) lényegében észre sem veszi: „És Jed ezen közvetett módon, dedukcióval [ti. korábbi ismerőse, Fréderic Beigbeder halálhírét hallgatva – H.Á.] arra is rájött, hogy ő maga is betöltötte a hatvanat. Ez meglepte, valahogy nem volt tudatában, hogy ennyire megöregedett.” (343.) Jed számára, akinek élettörténetét meséli el a könyv, valójában − amennyiben objektív leírását kívánnánk adni a szerző műveit uraló alaphangulatnak − Houellebecq hőseinek az élet determinisztikus mozzanatai felett érzett fájdalmas beletörődésből igazából csak az utóbbi maradt, apátiájából lényegében csak pillanatokra zökken ki. Ez mindenesetre nem valami magára erőltetett sztoikus magatartás vagy állandósult depresszió a többnyire egyedül élő művész esetén, hanem − kis túlzással − genetikailag kódolt bioritmus: sikeres építész-vállalkozó apja életét fiához hasonlóan munkája töltötte ki − a magány felemésztő érzésétől mindvégig sikeresen távol maradva −, noha erről a „sikerről” (kvázi a boldogság titkáról) alig tudunk meg a regény során valamit. Ám elszórt reflexióik a megszokott houellebecq-itől egészen más utat járnak be: a korábbi figurák fő mozgatórugója (s végeredményben újra és újra beteljesülő boldogtalanságuk oka), a testiség számukra majdhogynem teljességgel irreleváns. Jól mutatja ezt, hogy a feleség öngyilkosságát sem − melyről, ahogy másról sem, sosem beszélt Jed apja a fiának − a hiány eszmefuttatásaival írja le a Jeddel való első és utolsó igazi beszélgetésük alatt, hanem a vágy totális nemlétének vallomásával: „Nem ismertem másik nőt… − jelentette ki az apja színtelen hangon −, egyetlenegyet sem, de tényleg. És nem is vágytam rá.” (179.)

A szexualitás effajta kiiktatása az emberi kapcsolatrendszerből különös fénybe állítja jelen könyvet a szerző eddigi életműve szempontjából, amelyet túlzás nélkül a testiség adta extatikus gyönyörök és az öregséggel, betegséggel együtt járó elkerülhetetlen hanyatlás kettőssége határozott meg, tényleg eldönt(het)etlenné téve a regények talán legfőbb kérdését, nevezetesen: áldás, avagy átok a testi szerelem az emberiség számára (erről lásd a szerzővel készített korábbi interjút).

A térkép és a táj legtöbb szereplője (beleértve pl. Jasselin felügyelő − önmagához hasonlóan − terméketlen, ám boldog kutyáját) messze elkerüli ezt az egzisztenciális zsákutcát. Sőt az említett öregedő rendőrtiszt (nagyrészt munkája negatív tapasztalatainak köszönhetően) mintha éppen a szexualitás ellen keresne érveket, még akkor is, ha − éppen kívánatos élettársa szilikonmelleit véve szemügyre − nem marad nyom nélkül e feloldhatatlan dilemma ebben a regényben sem („Nemzedéke divatos eszméiből kiindulva a szexualitást egészen eddig pozitív erőnek látta, az egyesülés forrásának, amely az egymással megosztott élvezet ártatlan útján erősíti meg az emberi lények közötti összhangot. Ám egy idő óta már csak a harcot látta benne, a durva harcot az uralomért, a rivális kiiktatásáért, a koituszok kockázatos halmozását a gének maximális elterjesztésének érdekében.” 253.). Így nemcsak a felügyelő, hanem A térkép és a táj főhőse révén is úgy tűnhet, nem kevés paradoxon árán cáfolódik többek közt a legutóbbi, Egy sziget lehetőségeiben kimondott, messzemenőkig borúlátó, ám mégis a Houellebecq-könyvek axiómájaként tekinthető rész („Mindenesetre az összes elfogulatlan megfigyelőnek úgy tűnik, hogy az emberi lény nem tud boldog lenni, nincs elfogadott eszköz, ami boldoggá tehetné, és az egyetlen lehetséges rendeltetése az, hogy a boldogtalanságot hirdesse maga körül, s ezzel a többiek létezését éppen olyan elviselhetetlenné tegye, mint sajátját.” 62.), mégpedig egy olyan figura alakjában, aki oly módon tekinthető a szó bizonyos értelmében boldognak, hogy valójában sohasem törekedett rá. Nem mintha észre sem venné a testiség vagy éppen a pénz mint örömforrás kínálkozó (és lelke mélyén ilyenként elismert) lehetőségét, csak éppen az ehhez köthető természetes érzelmi kilengések hagyják érintetlenül: ahogy nagy szerelme, a fél Párizs által körülrajongott, hangsúlyozottan vonzó kommunikációs igazgató, Olga távozása Franciaországból („Jed nem reagált semmit, amikor Olga egy utolsó csók után elindult az útlevél-ellenőrzés felé, csak miután hazament a Hôpital körútra, akkor értette meg, hogy tudtán kívül élete újabb szakaszba érkezett”, 87.), de a később hirtelen jött nem mindennapos anyagi jólét is csak objektív ténymegállapításra készteti. Mindez aligha félreérthető módon futtatható ki a korábbi regények társadalomkritikai attitűdjének kérdéséhez, annak a nem kevésbé pesszimista üzenetét hagyva hátra, hogy a fejlett nyugati társadalom emberétől a legtöbb, ami megtehető lelki egyensúlyának megőrzése végett, a jólét (a technikai eszközök, fényképezők, cipők, autók stb. jelentette) spektakularitásra semmiképp se törekvő elfogadása. (Ebből a szempontból Houellebecq társadalomábrázolása messzemenőkig kirekesztő a szegényebb rétegekkel szemben. Olyannyira, hogy a korábbi könyveket is figyelembe véve hősei látszólag tendenciózusan közelednek a teljes anyagi függetlenség „idilli”, az átlagos olvasó számára ilyen módon kissé művi állapota felé.)

 A térkép és a táj esetén nem lehet nem szóba hozni röviden a regény egyik legtermékenyebben kiaknázható jelentésszintjét – még azon az áron is, hogy az olvasók előtt idejekorán lelepleződik a könyv egyik, valóban váratlan fordulata – főleg annak tudatában, hogy szinte valamennyi recenzens, blogbejegyző „elszólja” magát ez ügyben (leszámítva Berta Ádám dicséretre méltó kritikáját, lásd: A gagyi átformálása, Műút, 2011/025). Az író regénybeli felléptetése, majd − gesztusértékű − brutális elpusztítása (Jed kiállításának megnyitója miatt keresi fel írországi otthonában a híres írót, Michel Houellebecq-et, aki később gyilkosság áldozatává válik) ugyanis nem pusztán a róla kialakult mítosz természetszerűen túlrajzolt, ám írásművészetére tett utalásokkal tarkított, kitűnően önparodikus lerombolása, egyszersmind persze stabilizálása, mely a regény számos emlékezetes jelenetét szolgáltatja (az infantilis, alkoholista, egész napot ágyban töltő, rajzfilmeket nézegető „sztáríró” egy alkalommal például a szokottnál is elhanyagoltabban jelenik meg az őt meglátogató Jed előtt: „[a]z Elemi részecskék írója szürke csíkos pizsamában volt […] büdös volt, de mégsem annyira, mint egy hulla, szóval a dolgok alakulhattak volna ennél rosszabbul is.” 137.), hanem azért is érdemes az öntematizáció kérdésének utánagondolni, mert valójában a könyv (az öregedés-elmúlás kérdéskör melletti) központi problémája, azaz a világ „leírásának”, ábrázolásának művészi lehetőségei, a művészet és valóság interakciója kerülnek ilyen módon előtérbe. Miközben tehát érzékletes képet kapunk egy, „a világ objektív leírására” (47.) legkülönfélébb és meglehetősen eredeti módokon törekvő fényképész/festőművész kísérleteiről, metareflektív szinten magáról az (írói) alkotás „lélektanáról” is fogalmat alkothatunk: korábban pl. A csúcson (melynek én-elbeszélője ráadásul éppen a Michel nevet viseli) iszlámellenes, nőgyűlölő mondataiért gyakran támadott szerző mintha ezzel a regénnyel, különösen a regénybeli önmagát ténylegesen művészet tárgyává avató portrén keresztül (a könyvbéli íróról készíti Jed a Mindennapos mesterségek képsorozatának utolsó darabját) szerette volna irodalmi önreflexió, valóság és fikció kényes kérdését tisztázni (vagy ellenkezőleg, még inkább összezavarni).

Különös, ám vélhetően nem véletlen, hogy egy, éppen a párizsi médiavilág (sajnos számunkra kevéssé beszédes) valós szereplőit felléptető regény válik (ahogy erre Bartók Imre fent említett elemzése remekül rámutat) egy korábbi, 19. századi regények által mozgásba hozott fiktív történet játékterévé. Itt mindenekelőtt (már csak az író közismerten botrányos alakja miatt is) Oscar Wilde regénye kínálkozik „együttolvasásra”, melyben (más-más módon, de) végeredményben ugyancsak a művészet (a hősről készült portré) kerekedik felül az ábrázolt („valós”) figurán. Persze az 1890-es könyv bonyodalma más alaphelyzetre tekint vissza: míg a Dorian Gray arcképe című regény az esztétikum kötöttségek nélküli élvezését morális szempontok negligálásának veszélyével szembesíti (lényegében ennek felismerése vezet végül a címszereplő sajátos öngyilkosságához), addig A térkép és a tájban a művészt „pusztítja el” − noha közvetetten − saját képmása (voltaképp az írónak ajándékozott portréért gyilkolja meg egy műgyűjtő Houellebecq-et a regényben, míg Wilde könyvében ugyancsak a művész − csakhogy éppen Dorian arcképének festője − válik gyilkosság áldozatává). Nem feledve a könyv egyik, Jedtől elhangzó kulcsmondatát, amely az ábrázolás kitüntetettségét nevezi meg az eredeti, a leképezett valóság ellenében („a térkép érdekesebb, mint a táj”), mindez a fikció keretein belül „ténylegesen” is „tér-képpé”, azaz − a művészet nyelvére lefordítva − szobája padlóján „műalkotássá váló”, széttrancsírozott író vonatkozásában aligha könnyen rövidre zárható jelentésstruktúrát rejt magában.

Jed talán nem véletlenül ismer elsőre Jackson Pollock egyik nonfiguratív alkotására − majd lesz később rosszul, miután megtudja, mit is lát „valójában” − a felülnézetből készített rendőrségi felvételeket nézegetve, már csak azért is, mert ő maga hasonló perspektívából készített, a tényleges és a látott kép (vagyis a valóság és a fikció) különbségeit nagyban kihasználó fényképészeti műalkotásokat Michelin-térképek fotózásával. (Messzire vezetne a jelentésstruktúra végigkövetése, de talán nem mellékes, hogy a gyilkos nem egyszerű rablógyilkosságot követ el, hanem – voltaképp amatőr body-art-művészként, ahogy ez véletlenszerű lelepleződése után kiderül − tettével láttatni akar; Jed leginkább alighanem művészként, a művészet általi utánzás, az ismétlődés feletti csalódottságában, nem pedig az író elvesztése miatt érzett fájdalmában fogalmazza meg az alábbi, felettébb furcsa gondolatokat: „A világ középszerű – zárta le Jed a beszélgetést. − És aki elkövette ezt a bűncselekményt, csak fokozta a középszerűséget a világban”, 300.).Összefoglalva: Michel Houellebecq új regénye a korábbiaknál talán kevésbé kíván hatni az érzelmekre. A múló idő felett érzett, főleg Jed apja kapcsán olykor szívbemarkolóan megkomponált fájdalmat a főhős említett emocionális stabilitása, valamint nemritkán felettébb önironikus passzusai az esetek nagy részében sikerrel ellensúlyozzák („Annyira nem csinált semmit, hogy néhány hete már a cirkóval kezdett beszélgetni.” 330.; „És más emlékek is előjöttek: puha mellek, fürge nyelvek és szűk vaginák emléke. Nahát, nem is volt rossz élete.” 357.) A konyhakészre párolt, ám mégiscsak gyakran maradandó, vissza-visszacsengő esszéisztikus filozofálgatás (amiből a szerző műveit olvasva − vérmérséklettől függően − vagy már nagyon sok, vagy ellenkezőleg, sosem elég) nem idegen a legújabb Houellebecq-prózától sem, bár egyre inkább felfedezhetők a regényben az ökonomikusságra törekvés, a bombasztikus kijelentések tétele iránti csökkenő hajlam jegyei is. A nagyszerű képleírások mellett több sommás, de emlékezetes rész olvasható az emberi életről, az elmúlásról, a magányról, a kudarcba fúlt tervektől, amelyeket magától értetődően érhet a felszínesség vádja, és mint alapigazságot is, meglehet, mondták már sokan bölcsebben és jobban, azonban hogy a regény adott pontjain ennek az őszinteségnek megvan a (vonz)ereje, és képes a cselekménybe ágyazódva nem önkényesen halmozott, szervetlen eszmefuttatásként, hanem revelációként, érvényes esztétikai tapasztalatként hatni, ahhoz számomra (legtöbbször) nem fér kétség. Mindemellett irodalompolitikailag is nagyot fordult a francia kultszerző körül a világ: csupán egyetlen apróbb plágium-botrány egy átemelt Wikipedia-idézet miatt, aztán a legnagyobb honi szakmai elismerés. Houellebecq, megkockáztatható, ezzel a regényével a klasszicizálódás útjára lépett.