A Rengeteg tenger lassú, nyugodt, finoman hullámzó szövegében biztonságosan merülhetünk el, ám tévedés volna azt hinni, hogy vize sohasem háborog. Viharossága visszafogottságában van, s a felszínen való könnyed lebegés arra hív, hogy a mélységeit is felkutassuk. BENCSIK ORSOLYA ÍRÁSA .

A Lassabban! című esszékötet (Jelenkor, 2010) után magyarul másodikként megjelenő Rengeteg tenger olyan autobiografikus próza, mely esetében az olvasó és a szerző között kétségtelenül létrejön a lejeune-i értelemben vett paktum. A visszaemlékező narrátor így valójában nem más, mint Ilma Rakusa, a barthes-i szerző halálával szemben rehabilitált autor, akinek Schweizer Buchpreis-díjas kötetéből a világra nyitott individuum útkeresései és érintőlegesen családjának, de ezzel együtt Közép-Kelet Európának sajátos narratívája bontakozik ki.

Rakusánál, annak ellenére, hogy könyve – mint ahogy a cím alatti műfajmegjelölésben olvashatjuk – emlékfutamokból áll, mégsem jelenik meg az emlékezés problematikussága. A szerző nem teszi külön témájáva a múlt rekonstruálásának nehézségeit, és nem kérdőjelezi meg az emlékezés, egyáltalán magának az emlékezetnek a lehetségességét sem („Az emlékezet az emlékezet, mégha itt-ott szakadozott is kissé. Persze helyenként elszakad a film. Előfordul egy-két kihagyás. Olyan nagy baj volna ez? Hiszen joga van a testnek is, hogy könnyítsen magán. Tabula rasára pedig úgysem törekszik.” - 301-302.o.), s helyette az identitás és az egyéniség megképezésének folyamataiba nyerhetünk betekintést. A saját világon – különösen az illatokon/szagokon, de az ízeken, hangokon – át tükröződő valóság geográfiai tere Közép- és Kelet-Európa: az emlékezetbe alig beíródó szülőváros, Rimaszombat konzervgyárával és patikájával, a II. világháború utáni, romos Budapest, a titói Jugoszlávia, a vidám életű Trieszt és a barnaszénfüstös, ködös Ljubljana vagy – a tengert végleg otthagyva – a havas, jeges, „térdzoknis boldogsághoz” (178.o.) köthető Zürich. De nemcsak a költözések, az otthonkeresés színterei, hanem a nyaralások, kirándulások és tanulmányutak: (például „a csupa könnyű ízű” - 74.o.) Velence vagy A holtak enciklopédiájának szellemében listára kerülő varsói gettónegyed, illetve az egyetemista évek külföldi ösztöndíjainak helyszínei (Párizs, ahol több Keletet talál, mint ahogy gondolta volna - 231.o., a diáklázadások Prágája, de a konyhai viták, sírpiknikek Szentpétervára) is beemelődnek.

A nyelvek és nemzetek, népek sűrű hálóján áthaladó vonatok, a Nyugatra való költözés után a mindinkább Kelet – a hozott útipoggyász (15.o.) és a belső iránytű iránypontja (22.o.) – felé cipelt kofferok és „kopott disznóbőr” bőröndök (32.o.) a felnőtté váló Rakusa számára egyre határozottabb tájékozódást nyújtanak a természettől fogva és a konvenciók által létező határok illetve a személyes és a közösségi narratívák között. Ennek a tájékozódásnak köszönhetően biztonságosan, tehát nem félve, szorongva, hanem a felfedezők kíváncsiságával mozog a világban – minden idegenség és otthontalanság ellenére is, hiszen tudja: rövid időn belül otthonossá és ismerőssé válik mindaz, ami korábban nem az volt. („Úgy érzem: idegen, aztán egyszerre csak: ismerős.” - 296-297.o.) A múlt történéseiben és a felhalmozott kulturális ismeretanyagban (irodalom, zene, építészet, történelem, vallás, gasztronómia), akárcsak gyermeki fejlődésének szakaszaiban és későbbi, felnőttkori cselekedeteiben ritkán kérdőjelez meg dolgokat: nem bizonytalankodik, nem von vissza semmit és nem is szabadkozik, hanem átél és megfigyel, tapasztal és leír, kimond és elfogad, és mindezt a természetesség és a melankolikusság olyanfajta optimizmusával elbeszélve, mely a reményteli álmodozókra jellemző.

Az élményszerűségnek és a változó, de meghatározó colour localnak köszönhetően közvetlen, ismerős megfoghatóságon át kalauzol bennünket visszaemlékezéseibe. Nemcsak a valóságos-külső, hanem az irodalmon és a zenén keresztüli fiktív-belső utazások is az individummá válás és az identifikáció megvalósulását segítik elő. Így az irodalom biztonságot nyújtó és a zene szabadságot hozó, határokat nem ismerő világa – különösen Dosztojevszkij és Bach alakjaival – úgy szövi át Ilma Rakusa életét, akárcsak a valós geográfiai tereken való átutazásai során a bőröndök. Az otthon destabilizációja ellen ez a kettős nyelv kínál egyfajta menekülést. A szavak, a megnevezések és a listák által birtokolja a világot, akárcsak a múltat és a létezést. Hiszen a listák, a regiszterek – de ugyanígy a jegyzetek, az összegyűjtött szuvenírek (például a hagyatékként őrzött 123 levél, melyet Alekszej küldött neki Oroszországból) – múltjának relikviái, „a megélt jelen tárgyi bizonyítékai, [b]óják az idő tengerében” (299.o.). Melyek tehát amellett, hogy az elfolyó időben fogódzóul szolgálnak és ezáltal működésbe hozzák az emlékezet mechanizmusát, az élet lenyomatai is: az individuum és a saját narratíva létezésének dokumentumai. („Azért gyűjtöttem, hogy saját világot építsek magamnak. Hogy valami kézzelfoghatót szegezhessek szembe nomád gyerekkorom légáramlatával. Ma ezekből a dolgokból olvasom ki a saját történetemet.” – uo.)

A Rengeteg tenger könyvvé szerveződő, hol a próza, hol az esszé határát súroló, széttartó futamaiban – az emlékezet ugróiskolaszerű működését lekövető prózapoétika miatt – a mellékszál és a fősodor az általunk, olvasók által kiválasztott motívumok, történések (bóják a szöveg tengerében) alapján szerveződik. „Hogy micsoda ez a rengeteg összegubancolódott, elvarratlan szál, ez a számtalan csomó? Hogy mik ezek a véletlen mintázatok?” (303.o.) Viharok.