A pixel jelentése képpont. A sok kicsi apró sztori pont úgy áll össze egy egésszé, ahogy Jean-Philippe installációja a térd történetében. Apránként adagolva jutunk előre a Pixelben, fokról fokra terebélyesedik, szalad szanaszét ez az esztendőkön átívelő történethalmaz, ahol nincsenek főszereplők, csak szereplők, igaziak, akár te is lehetnél.

Fura egy könyv a Pixel, ha végeztél vele, nem lehet csak úgy letenni, és poros száműzetésre ítélni a polcon. Újra és újra magához csalogat, bele- és beleolvasol, kombinálsz, rakosgatod a sakkfigurákat Tóth Krisztina varázstábláján. De így van ez már az első találkozás alkalmával is. A Pixel ugyanis igazi forgatós könyv: muszáj egyszerűen oda- és visszalapozni benne, hogy a kirakós darabjai pontosan a helyükre kerüljenek.

A szereplők ugyanis nem elégednek meg a nekik szabott szűk öt-hat oldal nyújtotta kerettel: ki-kinyúlnak az egyes történetekből, hogy egy másikban kotorva magukhoz rántsanak vagy éppen eltaszítsanak valakit. A passzívból így lesz egy csapásra aktív, a szemlélőből megfigyelt. A kedvencem azonban mégis csak a narrátor, aki megengedheti magának azt a luxust, hogy időről időre tévedjen, hazudjon, rosszul vagy adott esetben kénye kedve szerint emlékezzen.

Ha a történetek közül kellene egyet kiválasztani, akkor valószínűleg a nyaké lenne a kedvencem, a legkevésbé azonban a nyelv történetével tudtam mit kezdeni.

„A férjek mindig azt hiszik, hogy a feleségek nem tudnak a szeretőikről. Az ölében a kislányával szánkózó apa is halálosan biztos benne, hogy a felesége semmit sem sejt, pedig a nő (aki maga is volt már szerető, az imént hallottuk) hónapok óta mindent tud.” (Tóth Krisztina: Pixel, Magvető, 2011.)

Forrás: Gerincrevágva