Szeretem, ha valamit nem rágnak a számba, ha nem lineárisan bomlik ki a történet, szeretem, ha felnőttként kezel a tisztelt szerző. Szeretem a talányokat, az el nem mondott, de sejtetett titkokat. Szeretem a családi történeteket, és különösen azokat, melyek annyifélék, ahányan és ahányszor elmesélik őket. Szeretem azt is, ha a fehér foltokat idővel kitölti a leszármazotti képzelet.

Talán ezért is szerettem Grecsó Krisztiántól a „Mellettem elférsz”-et. Imádtam már az első mondatát is („Én a testemmel szerződést kötöttem.”), és nagyon szerettem a vég nélküli véget is. A kettő között nagyjából hetven évet járunk be, oda és vissza, időben és térben.

 „Ez volt az első és az utolsó reményszál, hogy valódi dolgok kimondassanak. Hogy a mi családunkban másképp működjön minden: a sejtések, gyötrelmes gyanúk, elhallgatott fájdalmak spanyolfala mögül kilátsszon a valóság. Nem sikerült. Még így is csoda, hogy nem volt botrány, hogy elkövetkező életükben Sadit és Benedeket soha meg nem kövezték, le nem köpték. Boldogság, hogy szürkén, szédülten teltek el a napok.” (Grecsó Krisztián: Mellettem elférsz, Magvető, 2011.)

Forrás: Gerincrevágva