Nem volt szándékos, de valahogy nagyon femininre sikerült az idei nyári felhozatal. Az alaphangot Joanna Bator Homokhegye adta meg, melynek lengyel hősei „mindig későbbre várják a boldogságot”, és amely a második világháborútól kezdve a dollárboltok, Limara dezodorok és golyórágók fémjelezte, kilátástalan és fullasztó nyolcvanas éveken át röpíti a k. olvasót.

 „Amikor Stefan tizennégy éves lett, és homlokán kivirágzottak a pattanások, mintha meggyszörppel fröcskölték volna tele, a Władek belsejében rejtőző rák is megérett, és hirtelen nekihajította a pincért a Szivárvány csemegekirakatának, úgyhogy az üveg porrá zúzódott. Władek szájából vérpatak zúdult a medúzákra, és nem tudott magához térni attól sem, hogy vízzel locsolták le, és maga a pánikba esett üzletvezető kezdte pofozgatni, mentőt hívtak tehát, Üdvözlégy Mária és a Szent Hangya pedig elrohantak Halinához, aki ajtót nyitott, és rögtön tudta, hogy a két vén kurva hajnali négykor nem hozhat jó hírt.” (Joanna Bator: Homokhegy, Magvető, 2011.)

Valahol nagyon hasonló és mégis nagyon más világot tár elénk Sofi Oksanen két magyarul is elérhető könyve, a Tisztogatás és a Sztálin tehenei, amelyek azután odacsaptak rendesen. A kelet és a nyugat, a régi és az új, az evés és a nem-evés, a családi kötelékek és a szerelem között ingázó és dilemmázó női szereplőket szikáran, már-már távolságtartó ridegséggel, mégis tűhegyni pontossággal ábrázolja Oksanen. A szégyen legszebb könyvei ezek.

„Amikor megérkeztek a táborokból kiszabadultak, és megkezdték új életüket, felismerte őket a többi ember között. Felismerte őket elhomályosult tekintetükről, amely mindegyiknél egyforma volt, fiatalnál, idősnél egyaránt. Elkerülte őket az utcán, messziről kikerülte őket, s már jóval előbb megriadt, mielőtt kitért volna előlük.” (Sofi Oksanen: Tisztogatás, Scolar Kiadó, 2010.)

Nem tette felhőtlenebbé a nyaramat Szabó Magda keservesen gyönyörű, és időnként szívszorítóan idegölő Liber Mortisa sem. A halottaskönyv nem is egy, hanem legalább hét kicsi füzetet rejt, melyet Szobotka Tibor halála után írt sűrűn tele a fájdalomtól sújtott írónő, aki saját bevallása szerint csak azért nem dobta el saját kezűleg az életét, mert ki akarta harcolni a szerinte Szobotkát megillető helyet az irodalmi panteonban.

„A Te halálod miatt csak Te tudnál megvigasztalni. Én beledöglöm abba, hogy nem vigasztalsz, becézel, ringatsz, hogy nem mondod a tüneteimre: ’Schmaltz’, s nem ébredek-alszom el Veled, s minden reggel riadalom és könny – üres az ágy. Hogy fogom én ezt bírni, Nyúl, mikor dolgoznom kell? Hogy lehet ezt az életet bírni?” (Szabó Magda: Liber Mortis, Európa Könyvkiadó, 2011.)

Tóth Krisztina Pixele csak a ráadás volt minderre, a női vonal szép lezárása. (Arról most mélyen hallgatok, hogy közben becsúszott Grecsótól a Mellettem elférsz is, erről majd legközelebb. Ha.) Mindez azonban nem volt tudatos. Alapvetően taszít bármiféle, nemi alapon történő irodalmi felosztás, ám hogy miért találtak meg mégis ezen a nyáron a főként női, és főként kelet- és közép-európai női szerzők, számomra is rejtély.

„Ilyenkor a szikh is biztatóan visszamosolygott, és próbált nem emlékezni a narancssárga edényre, amit a kozmetikában látott. Az történt ugyanis, hogy mikor a lány már vagy húsz perce eltűnt a kozmetikusnővel, akkor arra gondolt, hogy beszól érte. Félrehajtotta a függönyt, és a hokedlin egy tálat pillantott meg lehúzott gyantacsíkokkal, amikből óriási, fekete szőrszálak meredeztek. Olyan volt, mintha egy megnyúzott disznó serkés bőre állt volna abban a narancssárga edényben. A szikh visszahajtotta a függönyt, és végigvágódott a földön, éppen abban a pillanatban, amikor odabent a második lyukkal is végeztek.” (Tóth Krisztina: Pixel, Magvető, 2011.)

A Pixelről mingyá’.

Forrás: Gerincrevágva