Egy ilyen nagy hagyománnyal rendelkező műfajt választani korántsem könnyű vállalkozás – a névsor illusztris, kezdete homályba vész, a lista tán sosem ér véget, az elvárások, a kötöttségek és az íratlanul is szent szabályok súlya lehúzhatja a kísérletező vállat. Formáljanak, hassanak, tartsanak? Avagy Edward állítsa meg fakó lovát, a holló ne károgjon többé sohamár-t, a Villikirály engedjen szorításán? A keretek mennyire tartanak saját rabságukban, mennyire engedhető, egyáltalán mennyire lehetséges az újítás?

A költő nem is feszegeti a vasláncokat és bilincseket: betartja a hagyományos ballada formai és narratív követelményeit. Amit várunk, azt meg is kapjuk a sorok közé csempészve: egy történetet, amely kering a levegőben évszázadok óta, melyet őseink is csak hallottak valakitől, aki szintén hallotta valakitől, és az a valaki is valakitől. Babiczky verseskötete elhozza nekünk az örvénylő ködöt és a levendulalila homályt, melyek kétségek között hagynak, és csak kapkodhatunk a tükörszilánkos részek és a felsejlő egész után. Libabőrt és − ha velejéig nem is, de a közelében végigfutó − borzongást, mintha lenyeltünk volna egy nyálkás golyót, ami a torkunkon akadt. Bűnt, vért, gyilkosságot, kést, tragédiát, éjt, hangokat és mélyt. „A padláson kísértet lakik / Suttogni kezd, ha nem vagy itt / Azt susogja, hogy jönni fogsz / Nincs benne jóság, de nem gonosz.” (Padlásangyal)

A jóemberek az ír mitológia azon alakjai, akik a két világ között rekedtek: nem fogadja be őket a mennyország, hiszen bűnösök és tisztátalanok, de a pokol se, ahhoz túl jók, hogy a lángok között hamvadjanak el. A címválasztással a költő a zord, misztikus angolszász líra melletti elköteleződését fejezi ki. Ám egyúttal be is csap minket, hiszen eleinte akaratlanul is felmerül az olvasóban egy olyan igény és remény, amelyet a könyv végén kicsomagolatlanul vissza is adhat. Gondolhatnánk, a művek éle és újítása biztos az lesz, hogy a főszereplők bár rossz, gonosz emberek, mégis erkölcsi felülbírálást és megbocsátást nyernek, vagy legalább az utolsó sorokban összeroskadnak, zokognak, életre kel a lelkiismeretük, ugyanis igen, lelkük is van. Legbelül ők is ugyanolyanok, akárcsak mi, vannak okaik és indítékaik szörnyű tetteikre, de most ez kellett, ez így alakult, amúgy nem is olyan elvetemültek ők… De mégsem borul rájuk az enyhet adó felleg, a tébolyon, bosszún, alkoholgőzön kívül nincs más mentség, se feltörő, kapkodó bűntudat. A jó és rossz mégis kéz a kézben jár a kötetben: „A mókus megtör egy diót / Törnek a rosszak és a jók” (A hírnök), „s egyféle álmot látnak ma éjjel / a jók és a rosszak.” (A Vértakarító) Nem Lizzie Bordent vagy Montague John Druitt-ot kell elítélni, hanem magunkhoz közelebb lépni és rezzenéstelenül megvizsgálni saját démonainkat, rémeinket, a bennünk megbúvót, szunnyadót és esetlegest. „ Kopott vattakabátja jajpiros. / Whiskeyt iszik. Nézi a lányokat. / Fekete ingének mandzsettái / aprócska zápfogak.” (A Vértakarító)

Az öt ciklust felölelő kötetben tehát a ballada műfaja és hangneme uralkodik különböző csavarokkal. Babiczky annyira átvette és átélte ezt a világot, hogy még a személyesebb, líraibb műveit is átjárja a vészjósló hangulat. Kellően felkészít az elhúzott függönyű utazásra, eleinte inkább csak morzsáz, vigyázva adagolt kis szorongásokat küldözget. A népies stílusú dalokban az erdő mélyén kel életre a rettenet, a fészkét elhagyó madár sose néz többet vissza már, a patak zúgása üzenetet tartogat, a fogyó hold pedig csak egyre harapdál.

A második ciklustól magával ránt a balladák árama. Anglia, Írország, Skócia, Németország, Magyarország szennye és mocska kísér minket, a bűn mindenhol vérvörös-bársonyos diadalmát üli, csak a nevek és a kocsmák árulkodnak, éppen melyik határ közelében ólálkodunk. A kötet vége felé feltűnő anekdotázós balladák a körülményekhez képest frissítő és szinte kedélyes ízt adnak. Kiemelkedőt, mindent elmosót és újjászületőt nem rejtenek a lapok, de folyamatosan be vagyunk bugyolálva, és nem zökkenünk ki a zakatoló félhomályból, melyet a károgóan visszatérő refrének, a hirtelen elhallgató törések és a szétzilált mesélési mód biztosít és óv. „A meggyfa sűrű vért köhög / Magunkból gyúrtunk ördögöt” (Szélkerék).

Az igazán ijesztő szörnyek azonban nem a pletykákban, a legendákban, a bizonytalan és kétes történetekben, és nem is másokban, a szellemként elképzelt idegenekben rejtőznek, hanem bennünk, a kormos és elsárgult emlékekben, a suttogva kimondott vagy hirtelen lenyelt félelmeinkben. A költő folyton vissza-visszatér a távolinak tűnő, zárt, érinthetetlen és sérthetetlen gyerekkorba. A kutyaólas kert, a sötét tó és az akácfák övezte kút megelevenednek, a levendula és a vihar illata körbelengik a sorokat, a levegőben megakadó hangok mind-mind az anyára és apára emlékeztetnek, valahonnét messziről szólnak. Minden érzett, látott, hallott, tapasztalt egy-egy rossz előjel, egy vészcsengő, egy veszedelem. A hangulat feltámasztása és életben tartása a költő egyik erőssége. Az enyhe, nem agyoncsapó gondolatiság inkább csak cirógat, sokat kérdez magáról az életről, a rendről, menetről, körforgásról, a miértről, a hogyanról és a mivégréről, de beletörődött már abba, hogy választ úgysem kaphat. „És újra / elcsodálkozom, hogy a / boldogság milyen / bonyolult, és hogy / mindenre hasonlít, csak / a boldogságra nem.” (Mozaik) Az elmúlásban, a végben és a búcsúban érzi magát Babiczky teljesen otthon – „Csak a búcsúzásban vagyunk teljesek”. Felhasználja minden finomságát, kliséjét, jelzőjét és extráját, de megáll, ennél tovább nem megy. Ezekben a versekben nem mások történeteit meséli, csak saját, belső életének balladáira összpontosít, azokat szemléli szelíd lemondással, reménytelenséggel és csüggeteg nyugalommal. „Valahányszor álmaimban / a halottakat látom, / mindig csöndesen, gondterhelten, / furcsa búskomorsággal / jelennek meg, nagyon különböznek / drága, ragyogó önmaguktól.” (Premantura)

A lapokon őrült körtáncot járnak és hívogatnak a suttogó padláskísértetek, a lomha óriások és a kis időre feltámasztott márványszerű halottak. Nem bántanak, csak lágyan, nesztelenül odakúsznak. Valamit elvettek még, ami a miénk volt, kifosztottak, és most újra itt vannak, visszatértek az árnyak. Kaján mosollyal és villogó szemekkel lopakodnak át a falakon, ágyunk alá kucorodnak és ujjmorzsolva vihorásznak, nyújtják kezüket, hogy immár felnőttként győzzük le őket és szerezzük vissza azt a tört fényű kincset, ami náluk van. A tejködös éjszaka leple alatt induljunk útnak, a padló alatti lávaköves birodalmukban már alig várják, hogy újra játsszunk velük.

Forrás: Kulter