A digitális képfeldolgozásban a képpont - angolul pixel- egy pont egy rasztergrafikus (vagy pixelgrafikus) képen. Általános esetben ezek egy kétdimenziós négyzetrács mentén helyezkednek el, és mint négyzetlapok vagy pontok jelennek meg. A képpont a legkisebb megcímezhető illetve szerkeszthető alkotóeleme a képnek vagy képernyőnek. Minden képpont egy minta az eredeti - a modell kedvéért végtelen felbontású - képből. Minél sűrűbb a mintavételezés, annál több képpontunk lesz, annál nagyobb lesz a kép felbontása illetve pontossága.

    Így határozza meg a Wikipédia a modern technika egyik fontos fogalmát, a pixelt. Nem véletlen Tóth Krisztina címadása sem. A kötet harminc elbeszélése képpontok módjára kapcsolódik egymáshoz, egy-egy emberi testrészt helyezve a történet központjába.  Kéz, szem, láb, fej, tenyér, fog, stb. Ezek köré a testrészek közé vázol fel a szerző egy-egy életképet. Minden ilyen kép egy nagyobb kép kockája. Abban különböznek a pixeltől, hogy önmagukban is zárt egészet alkotnak. Az olvasó ízig-vérig posztmodern művet tart kezében. A szöveg narrátora első olvasatban mindentudó elbeszélő hatását kelti. Néhol látszólag belezavarodik mondanivalójába. „ Jaj, megint nem jól mondtam el, de most már figyelni fogok.” Írja A has történetében. Vagy mindjárt az első történetben így ír: „Tévedtem, tévedtem.” Ezért nem lehet mindenható narrátora a történeteknek. Vagy legalábbis úgy, mintha látszólag belezavarodna, összezavarva ezzel az olvasót. Tényleg nem tudja pontosan a történetet, vagy csak beleszól saját művébe? Ilyenkor több lehetőséget is felvázol. Mégis a sok lehetőség közül mindig a rosszabbat választja. Mintha az életben mindig a rosszabbik lehetőség győzedelmeskedne. Mintha nem a mindentudó Isten-szerű narrátort játszaná, hanem annak kicsit kevesebbet tudó, XXI. századi változatát. De ki mondta, hogy Tóth Krisztina Istent játszik? Lehet ő az ördög is. Azért kanyarodik minden története a rosszabbik végkifejlet felé. Ellentmondásos személy az elbeszélő. Folyamatos közbeszólásai kizökkentik az olvasót a történet ritmusából. Kicsit Brecht songjaira hasonlítanak, amiknek célja tényleg a néző kizökkentése volt. Az elbeszélések rövidsége sem enged tartósabb elmerülést a történetekben. Olyan gyorsan váltakoznak, mint a mozgólépcsőn állva látott elsuhanó reklám plakátok. Folyamatosan változik előttünk a kép, hely, idő. Akár csak rohanó világunk. Szereplők, helyszínek folyamatosan váltakoznak, hogy a következő történetben ismét felbukkanjanak Fő- vagy mellékszereplőként. Az időn és téren átívelő történetek színtere az egész világ. Mégis olvasás közben elbizonytalanodom. Városokat, országokat nevez meg, mégis úgy érzem, fikcióban vagyunk. Nem a valós Franciaországot, Romániát, Magyarországot írja le Tóth Krisztina, hanem egy kitalált valóságot vet papírra.

    Nem csak a szereplők csúsznak át egyik történetből a másikba, hanem maguk a történetek is. Például a hüvely történetében David elmeséli barátnőjének a nyelv történetét. Davidnak magyar a dédapja, „aki a háború poklát valahogy túlélte, de Ceausescu mennyországát már nem…” Kísérteties módon ez a mondat is visszatér. Pont a hüvely történetében. Mintha ez a történet lenne az alef. Az alef a világnak az a pontja, ami magában foglalja a világ minden pontját. Talán ebből a fejezetből látható az egész nagy végtelen történet.

Forrás: Sensemagazin