Vannak folyamatosan zárójelbe zárva írt könyveink. Olyanok, mint amikor a celeb nyilatkozik: feleannyira sem érdekes, mint amennyire kínos. Olyanok, mint a csillagválogató a kertévén, azért ülsz elé, hogy röhögj, borzadj, titkon örülj, hogy épp nem te csinálsz bohócot magadból, itt a fotel kényelmes sörös-nasis otthonszagában mintegy biztonságban – a dolog nem rólad szól. Vannak íróink, akik gátlástalan kíméletlenséggel tobzódnak a jelen-pocsolyában, és nem mellesleg az orrod alá dörgölik: dehogynem. Rólad is szól: a vállalhatatlan megszólalások, a zárójelbe kívánkozó személyeskedések világának mindannyian közös lakói vagyunk. A zárójel mindannyiunk körül ott vigyorog. És van, aki mindezt leírja nekünk – okulásul.

Parti Nagy Lajos ilyen. Van egy stílusa. Életből lesett elrontott nyelven ír – mondanám, pedig ez nem is „írás”, nem írt stílus, hanem életből ellesett „beszéd”, szóbeszéd a papíron. A konzumkori közbeszédi, üzlet-beszédi, szappanopera-beszédi, nyilatkozó celeb-beszédi fordulatok, a nyilvánosan elkövetett beszéd-bűnök ijesztően jellemző továbbcsavarása, szófacsarás, akár ha nagyon szigorú akarok lenni: rögzített nyelvgyalázás. Amit mi követünk el. Az író csak rögzít és parodizál. Példát ad: a rossz példát. A nem-követendőt, a nyelvi eltévelyedést irodalmiasítja a korai verseitől fogva, és nincs ez másképp most sem, amikor Az étkezés ártalmasságáról szóló előadás rögzül a papíron. Amit a tömpemizséri kultúrház fénytelen színháztermében ad elő Fibinger, a bálnaméretű fitneszguru, a termékbemutatón, hű élet- és bűntársa: Ilike „közre nem működésével”. Az ő monológja rögzül itt, középpontban az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíróval, a termékkel, amit bemutat, amely „az örök magyar fiatalság gyógyanyja, a méregtelenítés istennője”, kétféle kiszerelésben, utánvéttel, két héten belüli szállítással, fényképes programfüzettel az egészségért áll a kedves tömpemizsériek rendelkezésére. „Ha még nem mondtam volna, jobb ma, mint holnap, vegyék kezükbe a saját gyomrukat”.

Mélyléböjtkúrás összetevőivel együtt, stílusa mellett-felett „A magyarság táplálkozása” előadásának savát-borsát Fibinger kiszólásai adják. A zárójeles részek. A profizmus – vagy ami hatásában ugyanaz: a profi csalás – belefáradása. Ahogy már mindegy, milyen nyilvánosság előtt, de kijön a szónokló ügynökből a „maga sem érti miért alakult így, kudarcba az élet” keserve által az a nem kevés, ami valójában ő maga. A profizmus fáradásából a bohóc-én, aki pontosan tudja, mennyire nevetséges. Épp itt és most veszít végképp, az életét szervező illúziót veszti el. Valójában nagyon szomorú könyv ez, még ha sokat kacarászunk is rajta. Már a Hullámzó Balaton történetei is nagyon szomorúak voltak, és az író annak morbid csavart valóságát facsarja tovább, mikor Az étkezés ártalmasságáról értekezik.

Személy szerint jobban szeretem Parti Nagy esszéit – ott a forma korlátok közé szorítja a kegyetlenséget. Jó kis szóalkotások fészkei azok is, de nem mennek el ebbe a – mondjuk ki – szövegőrületbe. Próbaképp felolvastam belőle, hát ezt szinte végig emelt, panaszos, számonkérő hangon kell deklamálni. És érdemes kis adagokban olvasni, mert egy lélegzetre megfeküdheti a gyomrot. Nehéz, zsíros irodalmi étek, amibe az író most elég kevés humori kovászos uborkát elegyített – valójában inkább kínjában röhög az olvasója, mintsem jókedvében.Szellemi méregtelenítés, rögvaló-zsírtalanítás, nyelvi salaktalanító kúra tehát a könyv – nézzünk szembe vele, egy gondolkodásmód hogyan épít itt trágyavárakat. Őszintébb pillanatainkban: hogyan építünk. Lehet röhögni. „Egészségünkre! Jobb ma, mint holnap, a rút salak nem vár, ne várjon ön sem!”

Forrás: Ekultúra