Rakovszky Zsuzsa a kortárs szépirodalom egyik meghatározó személyisége, túlzás nélkül állítható, hogy ha kötete jelenik meg, az mindig eseményszámba megy. Az idei Könyvhétre megjelent nagyregényt, a VS-t még az előzőeknél is nagyobb várakozás előzte meg, köszönhetően a beharangozott „botrányos” témának – ami persze nem is áll távol a szerzőtől. Hogy a végeredmény kicsit felemásra sikeredett, azért a legkevésbé sem a színvonal okolható, inkább az írói szándék kérdőjeleződik meg bennünk óhatatlanul, amikor az utolsó oldalhoz érve, a szöveg minden szépsége ellenére is értetlenül pislogva tesszük le a könyvet.

 

Vay Sarolta grófnő, a tizenkilencedik század végén élt, mai szóval élve transzszexuális író, publicista, aki Vay Sándorként élte életét és kötött házasságokat, letartóztatása után a börtönben kezdi az elbeszélést, elénk tárva kálváriáját: tragikus szerelmét egy klagenfurti polgárlánnyal, a lány apjának kezdetektől meglévő rosszindulatát, és egy zavaros kölcsönügyletet, ami odáig vezetett, hogy az após feljelentette vejét. A vád lopás és bigámia, és egy bűn, amivel a korabeli igazságszolgáltatás a világon semmit nem tud kezdeni, mégpedig, hogy a férfi igazából nő.

 

VS börtönben írt naplóját, feleségéhez írt leveleit és verseit a mellé kirendelt igazságügyi orvosszakértő jelentései tarkítják – a könyv legérdekesebb felvetése, hogy a korban tényleg nem tudtak mit kezdeni a VS-hez hasonló esetekkel, az orvos úgy vizsgálgatja őt, mint egy ritka állatfajt. Amikor azonban csődöt mond a tudomány, pszichológiai síkra terelődik a vizsgálat, és az orvos arra sarkallja páciensét, hogy írja le élete történetét. Ez az „önéletírás” – mely VS beszámíthatatlanságát hivatott bizonyítani – teszi ki a regény több mint felét.

 

Megismerjük a nagy múltú Vay családot, melynek családfáját számtalan őrült, drogfüggő, öngyilkos hajlamú személyiség díszítette, és a forradalmár Vay László grófot, aki lányát következetesen fiúként kezelte, férfi nevelőt fogadott mellé, fiúruhában járatta. Elénk tárul egy tragikus történet egy (képzelt?) ikertestvérről, akinek kisgyermekkori halála skizofrén tünetekhez vezetett, és egy helyét kereső fiú-lányról, aki nem mer tükörbe nézni, nehogy szembesüljön saját valójával, és mániákusan kapaszkodik mindenkibe, akinek a „tükrében” olyannak láthatja magát, amilyennek elképzelte. A nagymama által erőltetett, szerencsétlen véget ért lányintézeti epizód után így vezeti VS-t a sorsa kétes hírű színésznők, szélhámos újságírók, képmutatásban járatos művészek közé – ők, ha nem is hiszik, amit láttatni akar, legalább úgy tesznek, mintha hinnék.

 

Tagadhatatlan, hogy Rakovszky csodálatosan ír. Az olvasás kezdetekor hatalmas élmény fejest ugrani ebbe a szó szoros értelmében szép prózába, csak aztán igen hamar elkezdünk fuldokolni a túlburjánzó érzelmekben. Az elbeszélő ugyanis egy velejéig hisztis nő. Valószínűleg a regény megítélésében kulcsfontosságú, hogy az olvasó el tudja-e fogadni, hogy ez a nő valóban férfinak érezte magát, hogy elhitette magával és a környezetével, hogy ő Vay Sándor, és Rakovszky mindent el is követ azért, hogy ezt elhiggyük – az elénk tárt gyerekkor, a lányát fiúként kezelő apa, a család kórtörténete mind azt szolgálják, hogy mi is női testbe zárt férfiként tekintsünk VS-re, mégsem megy.

 

Mégpedig azért, mert VS jellegzetes női hangon ír. Hiába győzköd férfiasságáról, hiába vágyik hőstettekre, hiába írja le számtalanszor, hogy a vadász akar lenni, nem az, aki után vadásznak, mind stílusa, mind témái egy romantikus hajlamú, a szerelembe szerelmes, túlfűtött nőre vallanak. Leginkább ott csúszik el a regény, hogy VS csak és kizárólag az érzelmekről ír, mintha az életében semmi más nem jutott volna szerephez – a kiteljesedést, a boldogságot csak a szerelemben keresi, egész életét a szeretett nőtől teszi függővé. Ellentmondásos, hogy valaki, aki magát férfinak tartja, ennyire nőies viselkedést produkáljon. Ugyanakkor hatásvadász stílusa, dagályossága, barokkos túlzásai tökéletesen idézik meg a kor regényíróit, annyira, hogy az „önéletírást” olvasva, ha azt nem is hiszem el, hogy ez a VS férfi, azt zokszó nélkül elhiszem, hogy tehetséges író.

 

Ahogy írtam, az írói szándék kérdőjeleződik meg – sejtelmem sincs, Rakovszky Zsuzsa mit akart elérni ezzel a könyvvel. Ha feltételezzük, hogy a cél egy olyan regény megírása volt, amit VS írt volna, akkor ez egy gyönyörűen megírt, bravúrosan komponált kötet – könnyedén elfogadom, hogy VS ilyen romantikus túlzásokkal teli, drámai, dagályos, hatásvadász önéletrajzot írt volna. Mint Vay Sándor fiktív „önéletrajza”, tökéletes – bármilyen más nézőpontból viszont sajnos korántsem az.

 

Forrás: ekultúra