Született városlakók kedvéért azzal kell kezdenem, hogy tényleg vannak olyan utcák, mint amilyen Tar Sándoré, ebben a könyvben. Külváros végén, falu szélén, ahol soha nem készül el a betonburkolat, ahogy a legtöbb házat sem fogják soha bevakolni. Nincs miből. Ez a nincsek utcája.

Nincs itt pénz, csillogás, nincs pallérozott elme, cizellált eszmefuttatás, nincs »Tiszta udvar, rendes ház« táblácska egyetlen udvaron sem, nincs hipermarket, plazmatévé (semmilyen tévé), autó is csak akkor fordul itt meg, ha jön a tiszteletes a Trabantjával, vagy a halottszállító kocsi. De az nyáron nem ér rá, mert a jó kihasználtság miatt olyankor Aradványban dinnyézik, vagy káposztát szállít valahol. Úgyhogy, aki nyáron hal meg – mint a Vida fiú, aki a tüdőbajával már évek óta csak az ágyat nyomta és az utcabeliek még kezet fogni se mertek az apjával –, az számítson arra, hogy a sráfos kocsival viszik ki a temetőbe.

De A mi utcánkban a temetés időpontját kitűzni sem olyan egyszerű ám, mint ahogy Végső Márton tiszteletes gondolta. Mert délután kettőkor még korán van, de négykor már mindenki részeg. Temetni csak háromkor érdemes.

Mert A mi utcánkban sok minden nincs ugyan, de kocsma több is van. Ott van a Misi presszó, aminek volna rendes neve is, de mindenki csak Misinek hívja a tulajdonos után. Kedves felesége a pult mögül csak így szokta munkára biztatni az urát, ha az sokat időzött a vendégek közt, és csak a fogyasztást növelte: „Misi! Misikém, drága! Az isten bassza rád a temetőajtót, hozzál már öt láda sört. Hát mi vagy te itt, díszvendég?”

Aztán van házi borkimérés Sarkadiné Piroska néninél, Pintérnél, és a boltban is lehet szeszt kapni, csak az a baj, hogy ott nincs hitel. Márpedig aki itt lakik, annak sűrűn van szüksége egy kis jóindulatú előlegre. A bezárt gyárak, feloszlott termelőszövetkezetek kisemmizettjei ők, akik elvesztek a változások útvesztőjében. Rokkantnyugdíjra, munkanélküli segélyre várnak minden hónap elején, és arra sincs pénzük, hogy disznótápot vegyenek.

Tar Sándor szociografikus pontossággal ábrázolja a társadalom peremén vegetáló emberek mindennapjait. Odalépünk hozzájuk, belátunk a vakolatlan házaikba, szegényes szobáikba, ahol az egyetlen tisztességesnek mondható ruha egy szögön lóg, hogy legyen majd miben a koporsóba feküdni. Belelátunk a gondolataikba is, kétségeikbe, kétségbeeséseikbe, tragédiáikba, reménytelenségükbe. Még a szagukat is érezzük.

Forrás: olvassbele