Parti Nagy Lajos: Az étkezés ártalmasságáról. Budapest, Magvető, 2011. 156.

Az írás alcíme Előadás, és mint megtudtam, ez sokakat megtévesztett. Gyakran került ugyanis a könyv a tanulmányok közé, pedig szépprózával, egy monológgal van dolgunk, noha – ahogy azt majd látni fogjuk – meglehetősen kacskaringós út vezetett a tényleges megjelenéshez. Mindenesetre szuszakolhatták volna az egészséges életmód kategóriába is, sőt, akár a szeptemberben hatályba lépett chipsadótörvény hívei is zászlajukra tűzhetik egy felületes olvasás után. Erre az írásra ugyanis különösen igaz lehet, hogy ahány olvasó, annyi mű: mindenki annyit fogad be belőle, amennyit meg tud emészteni.

Első látásra adott egy kórosan kövér ember — „Nevem Fibinger, a többit látják” — túlfejlett beszélőkével, aki a tömpemizséri kultúrházban tart előadást a magyarság táplálkozásáról, amely egyúttal termékbemutató az általa forgalmazott Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíróról, ami „az örök magyar fiatalság ősanyja, a méregtelenítés istennője, amerikai és magyar tudósok több évtizedes közös munkájának kvintesszenciája”. Ezúttal azonban mintha minden összeesküdött volna a „szaknévsorképes természetgyógyász” ellen: alig találja meg a színpadot, elveszti a jegyzeteit, amelyekből az előadást kéne tartania, és még Ilikém, a „tartós kapcsolat” is megtagadja az együttműködést, konok hallgatásba burkolózva. Így Fibinger egészen magára marad a közönséggel. De a show must go on, ahogy mondani szokás. „Árpád apánknak se volt projektora, mégis itt vagyunk”.

Ez tehát a keret: Fibinger és rajta keresztül, az ő áldialógusaiban megjelenő Ilike, Művházmagdika, a tömpemizséri publikum, valamint az időről időre mérőpohárban adagolt csodaszer.

A szerzőtől megtudom, hogy a mű több mint tíz évig íródott, elrakva, majd újra elővéve, és eredetileg valóban előadásnak, színdarabnak indult. 2006-ban aztán majdnem megjelent a Fagyott kutya lába című novellagyűjteményben, majd a szövegből hangjáték készült, amelyet a Magyar Rádió mutatott be Csuja Imre előadásában. Végül mégis lesz belőle színdarab a jövő évadban.

Hogy a szöveg „működik” akár próza, akár színházi adaptáció, kiderült a felolvasáskor is: ezúttal mi voltunk a közönség, és éppen ott nevetgéltünk, ahol „kellett”, éppen ott sütöttük le a szemünket, ahol azt „Fibinger elvárta”.

Aki csupán „heherészésre” vágyik, az is bátran kezébe veheti a könyvet, nem fog csalódni. Olyan Parti Nagy-os gyöngyszemeket találhat benne, mint: „Az életet úgy tudjuk meghosszabbítani, hogy nem rövidítjük meg”, „E komplett hájrakéta, még a tésztaszűrőn átfuvalló ragacsos levegőtől is hízik”, „Nem vitás, hogy az ember a saját sírját késsel, villával ássa”. Lájkolás-gyanús sorok, nemde?

De valóban erről szólna az írás? A wellness-, fitnesz-, lófesz-őrületről? Illetve ezek görbe tükréről? Parti Nagy szerint, ha egy szóban kellene meghatároznia, miről szól ez a fuldokló monológ, azt mondaná: a halálfélelemről. Vagy az élettől való félelemről, ami lényegében egy és ugyanaz. Az önsorsrontás lehetséges módozatairól.

A főhőstől mindenki igyekszik elhatárolódni, de mindenki ismer fibingereket. Fibinger idegesítő és nevetséges az innen-onnan összeszedegetett, ám kihívásokkal küszködő műveltségével és kétes kimenetelű panelvicceivel. Mégis van benne valami mélyen szánnivaló, és ezért nem lehet „csak” nevetni rajta.

S hogy mi lehet e vége-hossza nincs monodráma befejezése? A már menet közben el-elszivárgó közönség végképp magára hagyja előadóját? Színre lép Ilike, és az est végre normál mederben folytatódik? Lehet-e káros következménye az egész napos méregtelenítőital-fogyasztásnak, s ha igen, mi? A válaszokat Parti Nagy Lajos nagyrészt az olvasók fantáziájára bízza.

Szerző: Tatai Tilde

Forrás: Totáliber