Gyanítom, hogy évek múltán az egyik legizgalmasabb Babiczky-kötetként fogja emlegetni az irodalomtudomány A jóembereket, melyben voltaképp egy metamorfózisnak lehetünk tanúi. A költő már kinőtt egy világot, s a másikba épp most nő bele, miközben mindkét univerzum ott hemzseg e könyv lapjain.

Babiczky az ifjú költőgeneráció egyik legfigyelemreméltóbb alakja. Tud valamit, amitől kellemesen kapar a torok, és jólesőn sajog a szív. Legújabb versei oldják is meg mélyítik is e melankóliát. Új műfajjal kísérletezik, a balladával: tanul vele bánni, ismerkedik a műfajjal. Sajátosak, mégis keményen kötődnek ezek a költemények az angolszász hagyományhoz. Zordak, ködösek, fragmentáltak, akár a Brit-szigetek. Ráadásul a klasszikus alaptéma, a bűn és bűnhődés mélylélektani bemutatása mellett akár egy komplett krimi is összerakható egy-egy mű mozaikjaiból, mi több, akad, ahol maga Hasfelmetsző Jack settenkedik a sorok közt.

A balladák komorságát ugyanakkor kiválóan oldják a - már az előző kötetben tökélyre vitt - dalszerű versek. Noha ezekre sem a játszi, könnyed attitűd a jellemző, a balladák közé ékelve kifejezetten jó hatással vannak az olvasói hangulatra. Ott van bennük valami kunkori életöröm, rezignáltsággal dúsított báj. Meg persze a már-már maró éleslátás és az olykor kivillanó parafrázisok, melyekből ezúttal lényegesen kevesebb jutott.
Érezhetően felnő, egyre komolyodik egy új költőnemzedék. Valójában ők a címben szereplő "jóemberek", akik "túl rosszak ahhoz, hogy a mennyországba kerüljenek, és túl jók, hogy a pokolba", nem kellenek senkinek, mert a jelen a középszeré, a dilettantizmusé. De legalább míg az ember e verseket olvassa, átjárja valami keserédes borzongás, és "Letekeredik szívéről a gond, / akár egy spulni géz".

Svébis Bence írása a Magyar Narancs ban.