A kortárs magyar irodalom egy újabb remekművét veheti kézbe az olvasó Tóth Krisztina tollából. A Magvetőnél idén megjelent művet nem lehet letenni. Az egyes novellák többszöri újraolvasás után is újat nyújthatnak. Még több Pixelt nekünk!

30 novella, 30 testrész rövid történetéből álló novellaciklus alkotja Tóth Krisztina legújabb művét, a Pixelt. „Szövegtest” olvasható a cím alatt. Hétköznapi emberek, hétköznapi életéből kiragadott nem éppen hétköznapi pixelkockák.  Az egymás mellett elsétáló embereknek sokkal több közük van a másik sorsához, mint sejtenék. Átadod a helyed a buszon egy beteg cigánygyereknek, de nem is sejted, ki ő. Miért, ki ő? Egy másik testrésze a sorsnak nevezett hatalmas torzónak, minek csakis a magunk pixelkockáit észleljük. Véletlen találkozások, melyek valahogy nem is véletlenek. A szemetes mellett felejtett mankót meg kell találnia valakinek. A farkaskutya rá kell ugorjon a félénk kisgyerekre.

Ez a harminc novella egyenként is értelmezhető, csattanóval végződő kis történet. Azonban van egy nagyobb rend, amihez tartoznak. Mindegyik a szövegtest egyik „testrésze” és ezzel az írónő a szavak terén már meg is teremti a kapcsolatot a különböző élethelyzetek között. Mindemellett a könyv szereplői folyamatosan újból és újból felbukkannak, találkoznak egymással, elmennek egymás mellett a buszon, vagy ugyanahhoz az ékszerészhez járnak. Sosem alakul ki egy állandó kép egyik szereplőről sem, az újabb és újabb pixelkockák felülírják az addig kigondolt rajzot. Egyik novella olvassa a másikat. Értelmezi és átértelmezi, fokozatosan bukkannak fel összebogozódott szálak, melyeket az olvasónak kell kibogoznia, így az olvasó is részesévé válik a történeteknek. Ez a novellaciklus sokkal nagyobb aktivitást igényel az olvasó részéről, mint egy regény, hiszen nekünk kell a textuális és paratextuális jelekből megteremteni a szövegek közti kapcsolatot. Itt nem érvényesülnek a regény konvencióinak megfelelő lineáris ok-okozati összefüggések, gyakran előbb találkozunk az okozattal és majd csak később kezdjük sejteni okát. Épp így az elbeszéléseket nem lehet elhelyezni egy lineáris időben sem, az idősíkok folyamatos keveredésben vannak, különböző terekben és időkben jelentkeznek újra a szereplők.

Az egész könyv olyan, mintha egy képszerkesztő programban folyamatosan nagyítanánk, majd kicsinyítenénk a képet. Nagyítva pontosan megfigyelhetjük az egyes képkockák színeit, távolról viszont jól látszik, ahogy a sok szín összemosódik. Távolról látszik, ahogy a haj beárnyékolja az arcot, azonban közelről csak egy sötétebb barna folt vehető ki. Ha összekapcsoljuk a történeteket észrevehetjük, hogy azt a nőt, aki a buszon üldögélt, megcsalja a férje, vagy hogy a tanárnőnek éppen az a gyűrű tetszik meg az ékszerésznél, amit az üldögélő nő viselt. A véletlennek tűnő apró események pontosan elhelyezkednek abban a nagyobb valóságban, mely minden szálat így alakított, abban a szövegtestben melyet sorsnak nevezhetünk.

A történetek mind-mind apró, de sorsfordító, kizökkentő, tragikus vagy éppen ironikus eseményeket tárnak fel, de a kerettörténetet magunknak kell köré képzelnünk. Ahogy a fényképezőgép exponáláskor egy pillanatra felfedi a filmet, hogy megörökítse a valóság egy századmásodpercnyi elhelyezkedését, úgy villantják fel a novellák az egymásba fonódó sorsok kusza töredékét. S ahogy a fényképezőgépnél, úgy itt is exponálhatunk hosszabbat és rövidebbet, de egy képen csak azt látjuk ahogy a szomszéd elveri a szegény cigánygyereket, az már egy másik kép, amikor felszáll a buszra. Ezeket a kész képeket rendezgethetjük, összekeverhetjük, nagyíthatjuk, kicsinyíthetjük.

Az elbeszélő rendszerint kiszólogat az olvasónak, összekacsint vele, sejteti, hogy ők ketten képesek távolítani a képet és rálátni az összefüggésekre, míg a tehetetlen szereplők csak saját képkockáikban mozognak. Ugyanakkor azt is felfedi, hogy nem ő határozza meg az eseményeket, ő csak lefotózza, ami éppen történik. Majd elrendezi a képeket és elénk tárja. Ránagyít az apró pixelekre, de nem akármelyikre. Azokat nagyítja ki, ahol a haj árnyékolja az arcot. És a haj időtlen-idők óta árnyékolja arcunk egyik felét, és időtlen-időkig árnyékolni fogja.  Ezekről az árnyékos pixelekről olvashatunk az írónő tolmácsolásában, egy zseniálisan megkomponált, könnyen olvasható műben. Ha van 10 percünk főzés közben, vagy reggel munka előtt csak előkapjuk és elolvasunk egy történetet.  Imádtam!

Forrás: Olvasóterem