Szerencsére nem így lett! Most érkezett el az a pillanat, amikor Ulickaja végleg levett a lábamról, személyében immáron biztos kedvencet avattam, az Imágó pedig ott lesz az év legjobb olvasmányélményei között. Azzal együtt, hogy hosszú, terjengős, sokszor csapongó, beláthatatlanul nagy szereplőgárdát mozgat; hogy rengeteg szálat csak felkap, aztán hagyja őket kifejtetlenül lehullani, és hogy a szereplői közel sincsenek azonos mértékben kidolgozva. Ha nagyon akarunk, számtalan dologba beleköthetünk, a legtöbb kritika a kaleidoszkopikus szerkesztést éri, nekem azonban ez tetszett a legjobban. Az Imágó úgy nagyregény, hogy közben nem is „igazi” regény, lehet olvasni novellafüzérként is – kétségtelen, hogy ezt a műfajt nem mindenki szereti, aki viszont igen (mint én), annak ez a könyv igazi kincsesbánya.

 

1953 tavaszán, Sztálin halálának napján találkozunk először a szereplőkkel, három kislánnyal: Olgával, Galjával és Tamarával – a felvezetés azt sejteti, ők lesznek a főszereplők, ám hamar kiderül, hogy nem. Érdekes ez az indítás, sokáig hihetjük, hogy Sztálin halálának igazából semmi köze a cselekményhez, aztán rájövünk, hogy egy mélyen politikus regényt olvasunk, és hogy a hatvanas évek politikájától, a politikai üldözéstől, az ellenállástól elválaszthatatlan a személyi kultusz és annak hatása a szovjet népre.

 

A három kislány – három későbbi fontos mellékszereplő – után megismerjük az igazi főszereplőket, három jó barátot, Szanyát, Ilját és Mihát, akik különbözőbbek nem is lehetnének, mégis, egyaránt kiközösített osztálytársakként véd- és dacszövetség alakul köztük, ami aztán egész életükre kihatással lesz. Hármuk barátságán keresztül tárul fel előttünk a hatvanas-hetvenes évekbeli Szovjetúnió világa, az őket körülvevő mellékszereplők, szerelmek, barátok, rokonok, munkatársak, megfigyelők és ellenállók alkotják a regény mikrovilágát. Mindenki valamilyen kapcsolatban van a három főszereplő valamelyikével, de nem körülöttük forog a világ: így lehet, hogy néha száz oldalra magukra hagyjuk őket, hogy elkalandozzunk egy-egy mellékszereplő életébe, onnan meg máshova, hogy aztán egy huszárvágással visszatérjünk a moszkvai hármashoz.

 

Szanya, Ilja és Miha világának középpontját sokáig tanáruk, Viktor Juljevics jelenti, aki a kor fojtott légkörében szinte forradalmi módon nyitja rá tanítványai szemét az orosz irodalomra – tanítás utáni „irodalmi sétáik” Moszkvában többet adnak a fiúknak, mint a hivatalos oktatás. Kamaszos hévvel alkotnak titkos társaságot, szívják magukba a kultúrát, miközben egyikük – a fotográfusi ambíciókat dédelgető Ilja – gondosan dokumentál mindent. Nem sejtik még, hogy fiatalkori lelkesedésükből később játszi könnyedséggel kovácsolhat ellenük fegyvert a hatalom. Viktor Juljevics és rendhagyó órái alkalmat adnak a szerzőnek arra, hogy teleszórja könyvét irodalmi utalásokkal, hogy felsorakoztassa az orosz irodalom nagyjait Puskintól Jerofejevig. Amellett, hogy talán ez Ulickaja eddigi legpolitikusabb műve, szinte kultúrmisszióval ér fel: ennyi orosz írót, zeneszerzőt, festőt már rég láttam leírva, az olvasóban önkéntelenül feléled a késztetés, hogy utánanézzen, elolvassa, meghallgassa, megnézze a műveket. Persze a korban a kultúra egyfajta menekülésként szolgált, így teljesen természetesen olvad bele a regény szövetébe a rengeteg kulturális utalás.

 

A politika és a kultúra végig elválaszthatatlan: Ilja és Miha folyamatosan összetűzésbe keverednek a hatalommal, hamar ellenállók köreibe kerülnek, szamizdatterjesztéssel keresik kenyerüket, betiltott szerzőket olvasnak és fedeznek fel, bohém festőkkel barátkoznak. Miha, aki bölcsészkarra járt, szenvedélyesen szeretne süketnéma gyerekeknek irodalmat tanítani, ám politikai okból - épp betiltott művek birtoklása miatt - karrierje derékba törik. Szanya az egyetlen, aki nem kerül komoly összetűzésbe a hatalommal, ő az, aki „felsőbb regiszterekben” mozog, a zene az élete, a zeneelméletbe menekül, úgy a politika, mint a gyerekkori - a zongorázást lehetetlenné tevő - kézsérülése elől.

 

Viktor Juljevics lesz a példakép, a mozgatórugó, akihez újra meg újra visszatérnek a fiúk, és ő teszi fel a regény központi témáját jelentő kérdést is: hogy vajon hol a gyerekkor és a felnőttkor határa, mikor lesz a gyerekből szellemileg érett felnőtt, mikor lesz a bábból kifejlett imágó? Egyáltalán, lehet-e a diktatúrában, a folyamatos elnyomás és a gondolkodást elsorvasztó propaganda közegében intellektuálisan felnőtté válni? És ha lehet, akkor hogyan tud együtt élni a felnőtt, gondolkodó elme a pártállami tébollyal? Van-e más kiút, mint az ellenállás, el tudunk-e számolni önmagunkkal, ha mást választunk, ha behódolunk, ha „felsőbb regiszterekbe” menekülünk, vagy épp feladjuk?

 

Iszonyú fontos és korunkban is húsbavágóan aktuális kérdések ezek – még ha ma (szerencsére) nem is a politikai elnyomás tartja mesterségesen lebutított szellemi állapotban a tömegeket. De vajon nem épp ezt teszi-e a média (nagy része), nem ezt eredményezi-e az előre megcsócsált és a torkunkon lenyomott felesleges információhalmaz, nem ez-e az érdeke az emberi mivoltukból kivetkőző valóságshow-szereplőkből celebeket csináló „szórakoztatóiparnak”? Az Imágó fő kérdése, hogy a huszadik század második felében felnőtt ember képes-e szellemileg és erkölcsileg is felnőtté válni, sajnos ma is aktuális.

 

Válaszokat azonban nem kapunk – Ulickaja felnőttnek tekint minket és nem ad kész megoldást. Elénk tár egy korszakot, annak minden borzalmával és szépségével együtt. Mert igen, van benne szépség is – és nem elhanyagolható mennyiségű humor. Ulickaja a tragédiában is képes meglátni azt, amiért végső soron érdemes élni, küzdeni, szeretni. Könyveit olvasva eltölti az embert az érzés, hogy még a legkilátástalanabb helyzetben is volt remény. Mert az emberek mindig túl akarták élni, és valahogy túl is élték – és ahogy az orosz lélekben ott a tundra nagyságú világfájdalom mellett a folyamatos (kissé részeg) életigenlés, úgy a diktatúrában is ott van a humor és a szépség.

 

Forrás: ekulutura.hu