A Magvetőnek köszönhetően egy újabb könyvet tartok a kezemben. Egy kemény kötéses, nem túl vastag könyvet. Az író: Parti Nagy Lajos. A címe? Az étkezés ártalmasságáról. Nem ismerem, sőt, igazából még egy kötetét sem olvastam. Eddig.

Parti Nagy Lajos Az étkezés ártalmasságáról című könyve igazából egy monológ, melyet egyes szám első személyben, előadásként tart egy túlsúlyos férfi. Hogy mi is a célja a könyvnek? Laikusként azt mondanám: a magyar nemzet „túlsúlya”, illetőleg az Emese Acapulco Diabetikus Gyógyíró promoválása a nagyérdemű számára, amely az „örök magyar fiatalság ősanyja, amerikai és magyar tudósok közös munkájának kvintesszenciája”, illetőleg a „méregtelenítés” istennője. Igazából azonban, már a 40. oldalnál tartottam, amikor végülis bevallottam magamnak, hogy egyszerűen nincs ahova tegyem ezt a könyvet. Összezavar, sérteget, esetenként vulgáris, de ami a legfontosabb: arcátlan és pimasz módon mégis igaza van a beszélőnek. Ekkor gondolkoztam el azon, hogy vajon, ha egy előadó ilyen hangnemben tartana számomra egy termékbemutatót, végig hallgatnám-e? És tudják mi az igazság ezt illetően? Az, hogy biztosan nem.

Ennek ellenére a könyvet tovább lapoztam, mert az író részéről hihetetlen mértékű szeretetet és tiszteletet éreztem a magyar nyelv iránt. Ahogyan a könyvajánlóban is olvashatjuk: „csak úgy röpködnek a csodás szókreálmányok és frenetikus mondatok”. Parti Nagy Lajos pedig valóban játszik, méghozzá szavakkal, kifejezésekkel, „nézői”, Ilike és önmaga lelki törékenységével, melyet talán célszerűbb lenne a képzelt kisebbrendűséggel asszociálnunk, s  mely érzést az író mintha megvetne.

A kötet még tárgyalja a kényszerevést is, a bulímiát és az anorexiát, a túlsúly okait, felvonultatja a világ, és a magyarság nem egy aktuális problémáját, beszél az egészséghez való görcsös ragaszkodásunkhoz, miközben egy beteg társadalomban, „infernóban” élünk,  ahol nem is szívesen létezünk.

 Boncolgatja a kényszeres megfelelést is, a média által ránk erőszakolt „tökéletességre” való törekvést, amiben különben nincs is semmi erőszak, hiszen mi választhatjuk meg értékrendünk, s példaképeink. Viszont milyen az emberi lélek? Nap, mint nap több ezer emberrel találkozik, míg személyes és közvetlen kapcsolatot ezekkel a személyekkel képtelen fenntartani. És itt lép be az életünkbe a média, amely ugyancsak eljut ahhoz a több ezer emberhez, akikkel nap, mint nap találkozunk. Összefoglalva: megvan a kapocs, amely közös bennünk, és ebben az esetben természetes, hogy a média által „képviselt” szilikonnal pumpált, csinos celebeket tartjuk példaképnek, akik nap, mint nap bio ételeket és fogyasztó szereket használnak. Eközben pedig elfelejtünk figyelni és foglalkozni a környezetünkben élőkkel, nem sokkal ezután már kövérebbnek, szeplősebbnek látjuk őket, mint XY média szereplőt, végül pedig elfelejtük azt is, hogy a „szeretet az nem külsőség, sőt!”

Forrás: olvasóterem