(kiadvány: Imágó)

„Azt hiszem, felnőttek lettünk, de mintha most sokkal kevesebbet tudnék, mint fiatal koromban” – olvashatjuk Ljudmila Ulickaja Imágó című regényének epilógusában. A mű a rovartanból vett metafora segítségével azt mutatja be, milyen lehetőségek állnak az állati létformába nyomorított ember előtt a Sztálin halálától a Szovjetunió felbomlásáig terjedő időszakban.

Az Imágó volt az első könyv, amelyet Ulickajától olvastam,  így – mondhatni – előítéletek nélkül vettem kézbe. Aztán a könyv vastagságát látva rögtön megijedtem. No, nem azért, mintha nem találkoztam volna elég vaskos Jókai-regénnyel vagy – hogy mást ne mondjak – Harry Potter-kötettel, mégis soknak tűnt az a több mint hatszáz oldal. Akkor már azt is tudtam, hogy a buszon is olvasni fogom majd a könyvet, és bizony sokat is fájt a hátam abban a két hétben, amíg magammal hordtam a kötetet. Második rémületem akkor ért, amikor egy ismertetőben felhívták rá a figyelmemet, hogy Ulickaja komolyan foglalkozott a biológiával, aminek majd fontos szerepe lesz jelen műben is. Genetika, hormonok, rovartan – mire vállalkoztam én? Legjobban azonban a fülszövegen olvasható politikai-történelmi irányultság ijesztett meg. A szocializmus az a korszak, amelyről a legtöbbet beszélnek körülöttem, és amelyben – bár akkor ezt nem tudtam – néhány évet én is leéltem, és amelyről mégis szinte a legkevesebbet tudom. Na, itt jönnek majd a lehallgatások, koncepciós perek, lágerek, éhezés, Szibéria – mondtam magamban. Ugyanakkor minden ijedtség és idegenkedés ellenére úgy éreztem, most valami titokzatosat veszek a kezembe: egy olyan ajtó tárul ki előttem, amelyen belépve közelebb kerülök szüleim és nagyszüleim világához és azokhoz az ismeretlen milliókhoz, akik ebben a korszakban éltek.

Az Imágó, mint egy nagyszabású zenemű, vészjósló nyitánnyal kezdődik: a rádió adását megszakítva közlik, hogy meghalt a vezér, meghalt Sztálin. Pontosabban először csak azt közlik, hogy beteg, de ebből a sokat tapasztalt emberek már tudják, hogy halott. Villanásszerűen három háztartás, három család élete jelenik meg előttünk. Mindhárom közösség másképp reagál a hírre. Majdani főhőseink ekkor még iskolaéveiket töltik egy fiúgimnáziumban. Új irodalomtanáruk, Viktor Juljevics cseppet sem elhanyagolható hatása alatt ekkor alakul ki a világhoz és önmagukhoz való viszonyuk. Ekkor kötik meg életre szóló szövetségeiket az irodalommal és más művészetekkel, ekkor válnak elválaszthatatlan barátokká.

A könyv első harmada részletesen bemutatja a három jóbarát környezetét, iskolaéveit és az őket meghatározó kamaszkori élményeket. A hórihorgas, toprongyos Ilja örökké lehangolt édesanyjával él együtt egy kis lakásban, ahol később majd fotólaboratóriumot alakít ki. Az érzékeny Szanyát a szebb napokat látott, előkelő nagymama, Anna Alekszandrovna neveli, aki zongorázni tanítja, múzeumba viszi, és az európai irodalom klasszikusait eredetiben olvastatja vele. A zsidó származású, vörösesszőke Miha később érkezik az osztályba, és azonnal a piszkálódások célpontjává válik – többször meg is verik. A három fiú az osztály hierarchiájában legalul helyezkedik el, ez határozza meg később a barátságukat. Életkorukra jellemzően szövetséget kötnek, különféle egyleteket hoznak létre.

A könyv a későbbiekben nem folytatja az első részben megkezdett, kronologikusan elbeszélt fejlődési regényt. Az itt következő történetek különálló novellákként is olvashatóak, melyek szereplői hol szorosabban, hol lazábban kapcsolódnak a három főszereplőhöz. A kronologikus történetvezetés szintén megbomlik, korábban meghalt szereplők élőként térnek vissza, a történetek szövevénye nehezen kibogozhatóvá válik. Egy-egy részben eddig ismeretlen figurákkal találkozunk, akikről majd később felsejlik, hogy valamiféleképpen mégis közük van a „nagy” történethez. Hogy mi is ez a fő történet, szintén nem olyan világos, mint egy klasszikus felnőtté válási regény esetében. Mintha nem is annyira az emberekről, mint inkább magáról a korról szólna ez a történet, melynek éppen ezért mindig csak egy-egy darabját tudjuk felfogni. Száműzetés, emigráció, végzet, véletlenek, isteni akarat és pártérdekek fonódnak össze, és ebben a szövevényes hálózatban kell eligazodniuk maguknak a szereplőknek is.

Az imágó fogalmát a könyv elején az irodalomtanár, Viktor Juljevics vezeti be, amikor a személyiség fejlődését a rovartanból ismert négy fejlődési fázissal (pete-lárva-báb-imágó) írja le. Ennek értelmében a kamaszkort tekinti a bábállapotnak, melyből aztán szinte egyik napról a másikra a szemünk előtt megy végbe az átváltozás, melynek eredményeként egy új, érett személyiségű egyed jön létre. Biológiai indíttatású elmélkedését folytatva Viktor Juljevics azon kezd el gondolkozni, vajon lehetséges-e, hogy valaki a teljes kifejlést kihagyva mégis ivaréretté válik, és önmagához hasonló „bábokat” hoz létre. A napjainkban is aktuális és elgondolkodtató problémakörnek része az a kérdés is, hogy vajon mi akadályozza meg az egyedet a teljes kifejlésben, illetve mi indítja el a bábállapotból való kifejlést. Az itt felvázolt kép végül az Imágó című fejezetben/történetben teljesedik ki, ahol Miha széttárja új szárnyait, és elrepül.

A könyv – bár a fülszöveg szerint az írónő eddigi legmulatságosabb műve – vidámnak nem nevezhető, ám kétségkívül az életet meséli el a maga teljességében, annak groteszk és megnyomorított formáival együtt. Gazdag világában olyan elemek is megférnek, mint Artúr király esküvője, az alkoholista nyuszi vagy a kitüntetett bugyi. A könyvbeli irodalomtanárhoz hasonlóan az írónő minket is irodalmi-történelmi barangolásra hív: bejárjuk Puskin törzshelyeit, megpillantjuk a Zsivágó doktor kéziratát, részt veszünk az Írószövetség által rendezett fogadáson és temetésen, közben pedig Beethovent hallgatunk, miközben Mihával együtt faljuk az orosz irodalmat.

Forrás: Kultissimo