Nem könnyű olvasmány Kertész Imre új kötete. Nehézségét nem a benne megszólaló nyelv vagy a különleges szerkezet, a követhetetlen eszmefuttatások adják, hanem épp ellenkezőleg: a nagyon is tiszta és érthető nyelv, a nagyon is átlátható gondolatmenetek. A metsző mondandó.

A Mentés másként éppolyan hajónapló, mint amilyen annak idején a Gályanapló volt. Kertész életének talán legérdekesebb, legfordulatosabb három évét ölelik fel a jegyzetek: a 2001 és 2003 közötti időszakot, mikor is Budapestről Berlinbe költözik, bizonyos szempontból emigrál, megkapja a Nobel-díjat, befejezi a Felszámolás című regényét, s eközben a világrend is megváltozik az ikertornyokba becsapódó gépekkel. Érdekes módon ez utóbbira kevés szót veszteget, egészen más egzisztenciális gond nyomasztja akkoriban: komolyan fontolgatja az öngyilkosságot mint lehetséges menekülést a közelgő (testi) bajok elől. A kötet egyik vonulatát pedig épp ez adja, a kíméletlen őszinteség (nem önsajnálat!), amellyel súlyosbodó betegségét és öregedő testének megannyi kínját követi nyomon. A biztos és megállíthatatlan romlás (hetvenes éveinek elején jár) állomásairól mesélnek hol szomorú, hol ironikus önarcképei, valami rettenetes nagy fáradtságról, amely kissé a kötetre is ránehezedik. Keserűvé téve az amúgy önfeledtebb pillanatokat is (a díj feletti örömöt például). Olvashatjuk tehát amolyan alkonyi naplóként is a könyvet, vagy ami még izgalmasabb: a Felszámolás keletkezéstörténeteként, még akkor is, ha a jegyzetek csak a regény megírásának utolsó két évét rögzítik a tizenhárom esztendeig húzódó küzdelemből. Azt a mágikus időszakot, amikor a szöveg még a lét és nemlét határán billeg.

A Mentés másként mégsem ezért érdekes igazán. Hanem azért a számos döntésért, amelyet Kertész meghoz ez idő alatt. Például azt, hogy a jegyzetek kedvéért feladja a kézzel való írást, és áttér a számítógépre, ami máris aggodalommal tölti el: vajon nem laposítja-e el stílusát a masinéria? Nem vész-e el a jelentés, az írás természetes nehezéke a billentyűk között? Vagy ami a legfontosabb, és ami a kötet tőkesúlyát adja: hogyan érlelődik benne, majd bomlik ki teljes egészében a felszabadító gondolat, hogy elhagyja az országot; miért választja a szellemi emigrációt, hogy végül olyan életet élhessen, amilyenről mindig is álmodott?

Döntése Thomas Mann-nal és Márai Sándorral rokonítja, akik a fennálló rendszer miatt döntöttek a távozás mellett. Nem akartak részeseivé válni olyasminek, ami ellentmond mindannak, amiben hittek. Márai kritikáját, amely nem kíméli az országot, a politikai elitet, a magyarság szellemi állapotát, leginkább Naplói adják vissza. Kíméletlen olvasmány, amelyről mára jobbára bebizonyosodott: pontos látlelet. Kertész bejegyzésein ugyanez a kíméletlenség hagy nyomot, a tudás feloldozása nélkül. Ugyanis egyelőre még küzdünk a felvázolt diagnózis rettenetével, nem tudjuk, csak sejtjük, hogy igaza van. És ez a belátás felé navigáló küzdelem, a szembenézés elkerülhetetlensége és radikalizmusa felelős leginkább az olvasó kínjaiért. Hiszen szereti (szeretné) az országot, miközben egyre élesebben látja a szeretet árát. (Az aktuálpolitikai fejlemények pedig különös súlyt adnak Kertész tíz évvel ezelőtti szavainak.)

Papp Sándor Zsigmond írása itt folytatódik.