„Nehéz műfaj a novella.” Jelenti ki Spiró György legújabb novelláskötetének előszavában. Nehéz műfaj, de ő mégis jól megbirkózott vele. Rövidebb és hosszabb, nagyon jó és kevésbé jó novellák egy élvezhető kötetben: Kémjelentés.

Két világháború, kommunizmus, forradalom és egyéni forradalmak, rendszerváltás, Európai Unió… zsidó lét és sors, sosem ismert „ottmaradt” rokonság, nagymamák, nagynénik, anya és apa. Család- és kortörténet darabkák Spiró György novelláinak tükrében. Kezdődik egy fekete bútorzatú előszobát sietősen elhagyó három éves kisgyerek és családja zötykölődő, éjszakai kocsiútján, és végződik egy lakásfelújítás során a fekete bútorzatot kidobó, hazakocsikázó felnőttel. Elindul és visszatér, közben régi fotókat mustrál, eltűri az anyját, eltűri a rendszert és a társadalmat, és a rendszer meg a társadalom is eltűri őt.

A Kémjelentés novelláinak nagy része önéletrajzi ihletésű, de sokkal több egy adatokat és eseményeket egymás után felsorakoztató és ok-okozati összefüggésekbe kapcsoló biográfiai írásnál. Az önéletrajzi elemek áradata inkább a segédeszköz a változó korok, a társadalom, a rendszerek és emberek bemutatásához. Az elején még alig árulnak valamit az üzletben, és órák hosszat kell sorban állni, a külföldön beszerzett értékes könyveket elkobozzák és kidobják, a vége fele meg már a szupermarket koszos fekete szalagján fut az európai uniós áru, és a könyvek helyett bulvárlapot vesznek, ha szükséges, legyen mit olvasni a villamoson. Azonban folyamatosan visszatér anyja és apja figurájához, a szürke, kicsiny léthez. Anyja kettétört, boldogtalan élete, az álmodott siker és hírnév hiánya megkeseríti a figurát. A törekvő, nagyravágyó ember, aki mégis egy társbérletben főz és mos, utálja a férjét, gyereke csak kolonc a nyakán.

Végigvezeti az egész köteten az élete során egyre változóan megélhető zsidó sors kérdését. Hamis papírok árán, bujkálva, önmagukat megalázva menekülni a koncentrációs táborok borzalmától, hogy később rápillantva családi fotókra, elmondhassák:  „ez sem tért vissza, ez is ott maradt, ezzel nem tudni mi történt”. Mit sem számít, gyakorlod a hited vagy sem, zsidóként kinézhetnek a társadalom falanszteréből.  Ha nem muszáj, nem beszélsz vallásodról. Vagy pont az ellentéte, héberül kezdesz tanulni, és minden szabályt pontosan betartasz. Akárhogy is legyen, lezsidózhatnak, na!

A narrátor legtöbbször egyes szám első személyben mesél, néha megszólítják, néha Györgynek hívják (egyetlen egyszer Gyurkának, de akkor csak összetévesztették valakivel…). De olykor beépül a már-már összefüggőnek tűnő novellák sorába a személytelen hangot megütő, harmadik személyű elbeszélő. Mintha nem is lenne kapcsolata a többi írással, mintha valahonnan távolról szólalna meg, vagy csak szépen ironizál, és sejted, hogy önirónia is lehetne. Olykor az egymást követő novellák közt szinte látni a kapcsot, látni a láncot, ami összeköti őket. Máskor egy éles váltással eltávolít az előző eseményektől.

Az írót élete során ért reflexiók halmazából merítkező novellák láncolata mintha nem csak egy személy története lenne, hanem az elmúlt hatvanöt év kollektív történelmének személyre szabott kivetítése; az évek során jelentkező lehetőségekkel, vagy éppen azoknak hiányával, a korrupcióval és csúszópénzekkel, a Magyarország területén élő polgárok problémáival, a rendszerek hatásával és a folyton piros lámpánál ácsorgó villamossal. A könyv bejárja az elmúlt hatvanöt évet, kritizál, ironizál, elbeszél. Felbukkannak lengyelek, csehek, németek, amerikaiak. Magyarok és zsidók, esetleg magyar zsidók.  A legfontosabb talán mégis a hangulat. Az elmúlt hatvanöt év váltakozó nyomasztó hangulata. Mintha egy hangulat-folyó mellékágai lennének az egyes novellák, úgy csörgedezhetünk végig Spiró György legújabb könyvén.

Forrás: olvasóterem