Babiczky Tibor harmadik kötetét egy rövid prózai szöveg vezeti be, mely a könyvével azonos címet visel. A jóemberek afféle apokrif folklór, titokzatos rémmese, melyben egy buszon utazó gyerekcsoport valami rettenetes dolognak lesz tanúja, és eltűnik örökre. A történet talányos és töredékes, mégis megalapozza a kötet atmoszféráját, azt mondhatnánk, mitikus erőteret hoz létre, mely minden versre kihat a későbbiekben. Ez a gesztus azt sugallja, hogy az egyes versek jelentőségét ebben a könyvben felülmúlja az együttesüké, amit később csak megerősít a különböző műfajú és hangnemű versek tematikus rokonsága. A jóembereknek egyetlen témája az elmúlás. De most nem csak a halál, a végesség filozofikus-rezignált felemlegetésével találkozunk, ami ismerős lehet Babiczky előző kötetéből, a Levegővételből. Ennek a kötetnek a verseiben jóval brutálisabban, testiesebben, rémisztőbben és ironikusabban is terítékre kelül a halál: a főszereplők gyilkosok, kísértő holtak, a halálraítélt, a fürdővízbe fulladt csecsemő, a Boncnok és a Vértakarító.
Még sincs arról szó, hogy Babiczky teljesen hátat fordított volna korábbi önmagának.
Az előző kötet, mely klasszikus lírai témákat vonultatott fel rövid, dalszerű vagy elégikus versekben, elsősorban érzékletes képeken keresztül, egy művelt, kifinomult, a formát, a ritmust nagy biztonsággal kezelő költőre vallott. Hasonlóképpen A jóemberek versei is nagyon sokat bíznak a képekre: sokszor a képek sorolása vagy részletezése teszi ki a versszöveg jó részét, amihez minimális reflexió, értelmezés társul. Mi tagadás, az az érzésem, hogy Babiczky néha túlságosan is bízik a képek, a megszemélyesítések mindenhatóságában. Vannak olyan versek, amelyek ezért kissé avíttnak hatnak - nekem például nehéz mai versként olvasnom Az óriás suta szimbolizmusát: „Sötét lesz. Lomha óriás / eltakarja a holnapot. //... // Félek. Most ez az óriás / valamit tőlem elrabolt." Máskor viszont a népdalokat idéző tömörség, a nagy és mégis végtelenül egyszerű ugrás kép és értelmezés között mégis nagyon ütős, például a kötet hátsó borítójára is kiemelt négy sorban: „Két testből csillagalakzat. / Fordul a fényre a magzat. / Van tüdeje, szíve, lába. / Van lelke. Kész a halálra." És általában nagyon szépek azok a versek is, melyeknek a táj a főszereplőjük, s a belső élet képei a szinte teljes versszövegeket kitevő, lélegző-mozgó tájleírásokba simulnak.
A jóemberek súlypontját mégsem az apokaliptikus képekkel terhes dalok vagy a szelíden töprengő elégiák adják, hanem a tucatnyi ballada. Elsősorban ők a ludasok abban, hogy Babiczky költői világa most tágasabbnak, szellemesebbnek, karcosabbnak, ironikusabbnak mutatkozik. Már eleve az is feszültséget teremt, hogy a ballada első pillantásra korántsem tűnik a XXI. század verstípusának. (Az ÉS 2011. augusztus 12-i számában Demény Péter arról ír, hogy őt Babiczky balladái sem győzték meg róla, hogy ez másként volna, s ezért ő elsősorban a lírai darabokat dicséri a kötetből.) Így különösen érdekes kérdés, hogy a műfajnak melyik hagyományához nyúl vissza valaki ma, és miféle célokra véli alkalmasnak a leporolt balladát. Babiczky Tibor többféle örökséget is mozgásba hoz, s úgy tűnik, a különböző típusokban egy valamit biztosan közösnek lát: a ballada számára gyilkosságok krónikája. E balladák fő ihletői egyfelől a magyar és az angolszász folklór darabjai, illetve ezeknek a modern feldolgozásai, másfelől a későbbi népballadák: a XIX. század populáris angol és amerikai dalocskái hátborzongató gyilkosságokról és legendás sorozatgyilkosságról, és ezeknek örökösei a popzenében egészen a XX. végéig, mondjuk Nick Cave gyilkos balladáinak gyönyörű dekadenciájáig. A bűn és büntetés archaikus történetei találkoznak itt össze a modern populáris fantázia kíváncsiságával a véres bűntettek iránt, mintha csak hirtelen megkerült volna a hiányzó láncszem a Kőmíves Kelemen és a CSI: A helyszínelők között.
A szövegek részben fordításokon-átköltéseken alapulnak - a Lizzie Borden balladája például egy véres XIX. századi bűntényhez, az egyik első amerikai médiasztár-gyilkos történetéhez nyúl vissza, és refrénként egy korabeli amerikai dalocskát használ fel: „Lizzie Borden baltát ragadott / S anyjára negyvenszer csapott / Roppant a csont és az apja halott / Ő negyvenegy ütést kapott". Máskor mai környezetben, mai figurákat szerepeltető végzetes történetet mesélnek el (Fürdetés). A megénekelt események nem is mindig állnak össze elmesélhető történetté, sokszor - nagyon hasonlóan a kötetet bevezető prózai szöveghez - a sztoriról mindössze annyit tudunk meg, hogy valami véres és végzetes történt. Ilyen Az Ismeretlen Ember balladája, melyben egy maffiagyilkosság áldozatának leírása váltakozik a helyszínelő rendőrök jelentésével és egy refrénként szolgáló monológfoszlánnyal, ami talán az áldozat hangja a síron túlról.
Akárhogy is, ezeknek a brutális, és nem egyszer groteszk történeteknek a gyűjteménye sokszólamú párbeszédbe kezd a kötet többi, szelídebb, líraibb darabjával. Az így létrejövő, különböző műfajokat, hangnemeket és világnézeteket felsorakoztató, de tematikusan monomániás szövegegyüttes az, ami szerintem a legfigyelemreméltóbb teljesítmény A jóemberekben (s ez a kötetet válogató és szerkesztő András László érdeme is). Egy olyan fojtogató, komor, baljós lírai világba lépünk be, amelyen azért - hol az irodalmi allúziók, hol a könnyed verselés, hol éppen a balladák kendőzetlen vérszomja miatt - újra és újra átsüt az irónia. De ahogy bármely tisztességes memento morival szembesülve lenni szokott, azért csak fogcsikorgatva mosolygunk.

Szerző: Gács Anna

Forrás: ÉS