A napló egy mellékműfaj. Olyan, amit a nem író emberek is előszeretettel művelnek. Persze egy ilyen napló meg sem közelíti egy gyakorlott tollforgató jegyzeteit.  De vannak kivételek, mikor valaki olyan ír naplót, aki mondjuk, színész vagy stb. Ebbe most nem akarok belemenni. Az írók nagy része csak úgy mellékesen írogat, rendszeresen vagy néha, jegyzeteket. Forgácsok ezek a tényleges művekhez képest. Néha mégis előfordul, hogy a napló átveszi a vezető szerepet az életműben. Ilyen például Paul Valéry, akinek huszonhatezer oldalas naplója irodalmi legenda. S van, mikor a napló az életművön belül harcol ki magának külön helyet. Ilyenek Márai Sándor emigrációban írt és megjelent naplói. A naplóírók általában olvasók is. Nem csak arra gondolok, hogy saját bejegyzéseiket olvassák, folytonos párbeszédet tartva magukkal, hanem arra, hogy mások megjelent naplóit is előszeretettel olvassák. Érdekes módon ritkán olvasom vissza magánjegyzeteimet. Általában úgy vagyok velük, hogy túl vagyok rajtuk. Ezért nincs kedvem újra olvasni őket. Kertésznél a napló ugródeszka, gyakorlóterep az esszé felé.

    Kertész Imre már tíz éve dolgozott regényén, a Felszámoláson. Ez idő alatt Parkinson- kór támadta meg szervezetét, és eltemette első feleségét. A jobb kéz remegése miatt már nem tud kézzel írni. Úgy dönt, halad a korral, és számítógépen folytatja a regény írását. Nem bízik a technikában, ezért próbaképpen naplójegyzeteket kezd írni. Ezt a kötet elején be is vallja. „… néhány sor a számítógép megismeréséért (…) nem is tölt be több szerepet, csupán annyit, hogy valami legyen az oldalon.” E vallomás kicsit illúzióromboló. A napló megszületését nem valami belső beszédkényszer hozta létre, csupán a regény technikai főpróbája. Mégsem tekinthetünk rá melléktermékként. Írás közben túlnőtte az eredeti elképzeléseket. Úgy látszik, mégis csak szüksége volt Kertésznek a naplóra. A naplótlan évek alatt felhalmozódhattak benne olyan gondolatok, amiket csak a napló műfajában tudott kiadni magából. Eseményekben gazdag éveket örökít meg Kertész a jegyzetek oldalain. Berlinbe költözés, feleségének betegsége, Nobel-díj, a saját öregedése. Sorolhatnám. Közben folyamatosan utazik. Díjak, felolvasások között írja regényét.
    A cím is egy számítógépes fogalom. Mentés másként. Ilyen címszó alatt lehet menteni egy már meglévő dokumentumot. Kertésznek talán regénye változatainak mentése közben tetszett meg ez a számítógépes kifejezés. Persze a cím értelmezhető a kertészi életműben is. Egyáltalán nem tartom idegennek tőle. Sőt, valamilyen módon talán pont követi az életmű logikáját. Értelmezhető a szabadság átmentéseként is egy másik országba, másik városba. Ha már másképp nem lehet. Önmagát viszont nem mentegeti Kertész a napló oldalain. Könyörtelenül őszinte. Másként meg sem érné. Kertelés nélkül számol be öregedéséről, és tesz vallomásokat zsidóságáról. Határozott kritikát mond az országról és a világról. Csak az tud ilyen kemény szavakat mondani, aki szereti kritikájának tárgyát.
     Nem tudom, mennyire meglepő vagy újszerű, de Kertésznek van humora. Nem lehet véletlen, hiszen fiatal korában bohózatokat is írt. Szeretem Kertész Imre humorát. Pont elég groteszk ahhoz, hogy szeressem. A pálmát a 2001. szeptember 3-án kelt bejegyzés viszi. Egy a Galápagos- szigeteken kifejlődött vérszopó pintyfajtáról ír. Önmagában is abszurd, hogy pont Kertész lát egy ilyen természetfilmet. Nem tudom, milyen tévénézési szokásai vannak, de gyanítom, nem egy nagy tévénéző típus. S ha néha bekapcsolja, pont ilyet lát. A filmből levont hasonlat és végkövetkeztetés tökéletesen kertészi. Még akad pár ilyen kis groteszkség a kötetben. Például a másik kedvencem. „Teniszt néztem a televízióban, s ez súlyos állapotomra vall.” Mi ez, ha nem igazi humor?
A regényírás gyötrelmei folyamatosan visszatérnek. Néhol a napló és a regény összekapcsolódik. Keserű, a Felszámolás főszereplője a regényben hajléktalanokat figyel. Közben Kertész a naplóban figyel egy hajléktalant, aki minden nap kiül, pontosan ugyanarra a helyre, és vár. Találós kérdést is csinálhatnék belőle: Mi a különbség a berlini és a budapesti hajléktalan között? A berlini hajléktalan jobban öltözik. A budapesti rosszabbul, de talán tud németül. Különben Kertész minden könyve olvasható regényként is. Ez alól az esszékötetei sem kivételek.
A Gályanaplóban erősebben érezhető más írónaplók jelenléte. Mintha a naplóolvasó Kertész az olvasásból merítene erőt, ihletet az íráshoz. A Mentés másként több szálon kötődik az előző kötethez. Nem csak a kafkai vallomások, amiket az írás nehézségeiről tesz. A már-már aforizmává merevedő naplójegyzetek is erősítik ezt a gyanúnkat. A Gályanaplóban az intellektuális fejlődésen volt a hangsúly. A Mentés máskéntben személyesebb jegyzeteket olvashatunk. Többet kapunk az emberből, Kertészből, mint olvasmányélményeiből. Azok sem tűntek el természetesen. Kafka maradt, meg Nietzsche, mint szellemi társak. Velük folytat egyfajta párbeszédet a könyv oldalain.
A napló szövege után Hafner Zoltán jegyzetei következnek. Ezek a jegyzetek segítenek a szöveg jobb megértésében. Azaz, segítenének, ha nem lennének hiányosak. Igaz, hadilábon állok a jegyzetekkel. Nem csak kifejezetten ezzel, hanem, úgy általában a lábjegyzetekkel. Sose tudom, mikor kell hátra lapoznom, s mikor nem. Akkor biztosan hátra lapozom, mikor nem kell. Ebben a kötetben az átlagosnál többször lapoztam hátra. Csak a jegyzet hiányát találtam. Talán bennem van a hiba. Csak egyet szeretetnék kiemelni ezek közül. A 2002. június 6-ai bejegyzésben Kertész Frankfurtban felolvas. Zárójelben Márai esszé. Kertész írta. Így érthető. A következő sorban azt olvasom, valaki a felolvasás után Márai köteteket visz dedikáltatni. Kertész nem dedikál, nem ő írta őket. Az olvasó összezavarodhat. Főleg, ha nem ismeri úgy az életművet, mint e szöveg szerzője. Bizonytalanná válik, és felteszi magában a kérdést: Kertész Imre Márai esszét olvasott? Hátra lapoz, de ott nincsen semmi. A jegyzet hiánya ad választ, igen, Kertész a saját Márairól szóló esszéjét olvasta. 

Természetesen ez nem ront a kötet irodalmi értékén. Hiszen bepillanthatunk egy, az egész világon elismert irodalmi Nobel-díjjal kitüntetett magyar író hétköznapjaiba. És ez jó dolog, legyünk rá büszkék.

Forrás: sensemagazin

Szerző: Sain Gábor