Sőt hogy stílusos legyek, emlékeztetem a nyelvtörténetben kevésbé jártas olvasót arra, hogy a húr szó maga is belet jelent; a hurka neve is a külső bevonat eredetére utal.

Gasztrokrimit ígérnek nekünk, és voltaképpen ez az egyetlen félrevezetés. Ugyanis ez nem krimi, inkább detektívtörténet, dekcsi (a hatvanas évek szavával), mert nyomozás zajlik az oldalakon. Na de: soha ennél szórakoztatóbbat és étvágygerjesztőbbet! Szórakoztató ugyanis több oknál fogva. Először is Cserna-Szabó minden iránt tiszteletlen humorát már korábbi műveiből is ismertük, itt ezen felül szellemes eszmefuttatásaival és hasonlataival nyűgöz le. Fehér Bélával közösen kutatják fel és írják meg, mennyi minden tudunk rosszul a magyar gasztronómia történetéből, és főleg mennyi hiba kövesedett meg a forrásmunkák korlátozott kritikájú átvételével.

Már az is lenyűgöző arcátlanságnak tűnik, hogy Mikszáth Kálmánt kérik fel az előszó írására (tessék ironikusan érteni!), de hát a nagy palóc írása a magyar konyháról tényleg megkerülhetetlen, hamisítani egy másikat meg hülyeség lenne. Na, és most a fő témákról.

A pacal története fulmináns csata volt első, hetilapos megjelenésekor, bár még az itt megjelent, szelídnek is gondolható változat (A pacalpörköltről) is egészen biztosan kiveri a biztosítékot szakács és séf körökben. De hát adatolva vagyon, hogy mikor, mit neveztek pacalnak. A pacalpörkölt maga pedig átvisz napjaink áldásos-átkos sztereotípiájához, ti. hogy a magyar konyhának a hagyma+paprika+zsír a történelmi múltba nyúló szentháromsága. (Ennek a gondolatnak csak a rekonstruktív fantáziájú Cey-bert Róbert Gyula mondott ellent, kitalálva az ősmagyar konyhát – aminek piaci sikerét lemérhetjük azon, hány étterem műveli…)

Az írás itt folytatódik.