Raymond Carvert alapvetően a semmiből a semmibe tartó történetek, a hol pregnáns, hol pusztán tipikus (jellemzően jellegzetesen amerikai), kimerevített életképek szerzőjeként, igazi minimalistaként ismerhettük meg. Akárcsak Edward Hopper sokszor melankolikus festményei, a Carver-novellák is rendkívüli erővel ragadnak meg egy-egy pillanatot, hogy jelzésértékűre csupaszított, mégis végtelenül pontos részletekkel ábrázolják a megfoghatatlant és megfogalmazhatatlant. A Katedrális című elbeszélés-gyűjtemény viszont valahogy más, egy kicsit több, talán mélyebb is, mint az első két (magyarul is megjelent) novelláskötet.

 

Szó sincs persze olyasmiről, hogy hiteltelen lenne bármely történet is. Sőt. Ha valakinek dugult már el úgy istenigazából a füle, ha érezte már azt, hogy legszívesebben szétverné a fejét, csak múljon el a félsüketség, azonnal magára, pontosabban a helyzetre ismerhet az „Óvatosan!” tökéletesen megválasztott, hallatlan precizitással kidolgozott momentumaiban. Mintha újraélnénk a kilátástalan küzdelmet, a szenvedést; Carver mintha a legbensőbb gondolatainkat leste volna el. Ám ebben első látásra csupán a legapróbb mozzanatok iránti páratlan érzék jut kifejezésre. A valódi, vitathatatlan tehetség.

 

Az olyan novellákban viszont, mint például az „Ég a házad ideki” egészen újszerű szólam keveredik jól észrevehetően a már ismert partitúrába. Egy szakítást feldolgozni nem egyszerű dolog, és a téma korábban is előkerült már Carver írásaiban, itt azonban egy szinte észrevehetetlen jelképi szint toldja meg a hétköznapinak mondható történetet. Előbb csak mellékes beszúrásokként jelenik meg a történetben a történelem, ahogy a narrátor a felesége levelét elemezve elmélkedik saját sorsa és közös életük felett, majd egyre könnyebben felfedezhetők lesznek a párhuzamok, a végkifejletben felvillantott „történelemnélküli” élet lehetőségének súlyos szimbolikussága pedig már jószerével gyomorszájba vág.

 

És ha még nem jöttünk volna rá, a Katedrális elbeszéléseiben fordulópontok, határhelyzetek körvonalazódnak, ezekre esik a hangsúly, ezekbe fut bele és ezekből szalad tovább minden szál, ezek köré csoportosul minden esemény, és így bizonyos fokig a szerző a hagyományos elbeszélések strukturáltságát házasítja össze a minimalista stílussal és tematikával. Mint ahogy jól megfigyelhető ez a „Láz” című novellában is, ahol ismételten az elválás (egészen konkrétan egy válás) érzelmi sokkjának leküzdése a tét, és akár egy fúga strettájában, itt a láz válságában sűrűsödnek össze a lényegi mozzanatok, és haladnak egymást erősítve, egymásnak felelgetve a megnyugvást adó zárlat felé.

 

A címadó „Katedrális” mind közül valószínűleg a legösszetettebb novella a kötetben. Itt ismét a történelemből vett, önmagukban nem feltétlenül jelképességet sugalló képek kerülnek olyféle keretbe, ahol minden szó és minden cselekedet szimbolikus aurával gazdagodik. A rég. és közelmúlt rétegei kerülnek részleges fedésbe, hogy a jelen feszültségei feloldódjanak, és a jövő átmeneti, a külső szemlélő számára meglepő és szinte felfoghatatlan egyensúlyból fejlődhessen tovább. A novella élvezetéhez, igaz, nem kell lehántani a különböző vastagságú héjakat – szó szerint is értelmezhető, ha az értelmezés egyáltalán szükséges ehhez. Az elemek játéka azonban mindenképp gyönyört nyújt, és minél összetettebbnek látjuk magát a történetet, annál nagyobb kedvünket lelhetjük az elolvasásában.

 

Hallottam már olyan bírálatot, hogy Carver unalmasabb minimalista írótársainál, és az erőszakot a maga leplezetlen valójában elénk táró, cinikus és mélyen társadalomkritikus regényekkel összevetve valóban érezhetjük úgy, hogy a hamisítatlanul hétköznapinál többet szeretnénk. Ám ha a Katedrálist kissé alaposabban olvassuk, jobban a szavak mögé nézünk, talán rákapunk Carver művészetének ízére, és a többi kötetet is más szemmel nézzük már, és megtaláljuk bennük azt, ami értékes és eredeti e nem túl bőséges, ám annál gazdagabb életműben.

 

Forrás: ekultura