(kiadvány: A jóemberek)

Akarsz-e Vele játszani? Akár ez is lehetne Babiczky Tibor új kötetének mottója. A Jóemberek az olvasó lelkét hívja vissza a gyerekkor rémisztő helyszíneire, a már egyszer legyőzött árnyak, szellemek világába, ahol talán maradtak kedves emlékek is. Látszólag nincs nehéz dolgunk, hiszen a régi veszélyek nem fenyegetőek – a Szörny már nem a padláson lakik.

A Magvetőnél megjelenő új könyvében Babiczky Tibor – szinte egyedülálló módon – a költői identitást háttérbe szorítva helyezi a hangsúlyt a szövegre. Jellemző műfaja, a ballada, átlépve a vers határait a kötet felépítésében is megjelenik, hiszen a személyes ajánlás (és köszönetnyilvánítás) diszkréten, a tartalomjegyzék után zárja a művet. A kötet egészét valamiféle vibráló, thrillerbe illő feszültség hatja át, amit már a cím és a könyvborító viszonya is előre jelez. Miért jó emberek a jóemberek, ha az előlapon egy, a keresztre feszítést, elmúlást idéző kókadt virág látszik, és a hátlap idézete éppen a legnyomasztóbb részlet? A szürkéskék színű háttér előtt a feketének tűnő növény találó jelképe a „jóemberségnek”: ők a „föld istenei”, akik „túl rosszak, hogy a mennyországba kerüljenek, és túl jók, hogy a pokolba”.

A kötet öt ciklusra tagolódik. A vészterhes, prózai felütést követően az első vers, a Csillagfészek már az egész műre jellemző karakterisztikát mutatja. Könnyed, játékos, és éppen csak annyira engedi közel a halál gondolatát, hogy ne keríthessen hatalmába, hogy a csillagok bűvölete maradhasson az erősebb. Az első ciklus a beavatás. Versről verse ráhangolódunk a gondolatmenetre. Előbb megtanuljuk, hogyan idézzük fel, milyen volt a világ gyerekszemmel (Mozaik), majd elő kell vennünk lelkünk mélyéről, a padlás magasságából a régi félelmeket. Már ismerjük a kísértetet: „Nincs benne jóság, de nem gonosz”. Az utolsó vershez elérve azonban már nem enged a kötet a szorításból, megmutatja, hogy félelmeink a visszájára fordultak. A régi szörnyek már emberiek, rejtőzködésük lett rettenetes, az, ahogyan: „ott ül magában a Vértakarító”. A Jóemberekben jellemző megoldás ez – a ciklusok záróversei mintegy vészcsengőként szólalnak meg, figyelmeztetve a rejtett, de nem múló veszélyre.

A második ciklus mondókákat idéz, miközben mesébe illő kedvességet vegyít a tragédiákba. Az óriás című versben a hiány finoman bontakozik ki, s a fájdalom egyben megnyugvással is jár A kiváltó okot, vagyis a tragédiát ugyanakkor homály fedi, mint a Talán című műben is, ahol a halál szörnyű és rémisztő jellemzőit a környezet veszi magára, hogy csak szóról szóra haladva sejthessük meg mi történhetett. Horváth Imre balladájában a központi alak kilép az ír mitológia köréből, és Toldi Miklós kegyetlen gyilkosságainak felidézésén keresztül Káin tettére is emlékeztet. Az Argumentumban a költő újraértelmezi „a halálban mindenki egyenlő” gondolatát: itt kilépünk egy olyan helyre, ami nincs. Az álmok szférája nem tartozhat sem az élethez, sem a halálhoz, és mégis csak itt lehetünk mi emberek egyformák. A meglepő azonosítás, amelyben az álom egy öltözőszoba, ahol „levetkőzünk életet és halált”, újszerűsége mellett akár hagyományt is teremthet az értelmezésben. Az Ismeretlen Ember balladájában, ahogyan a „nyár megszelídül”, éppen úgy szelídíti meg a költő a szörnyű holttest történetét és a visszataszító helyére a szépséget teszi. Máshol (például a Halottak napja című versben) a nyomasztó és kissé groteszk képet egy kedves alak, a nagyapa ellensúlyozza. Az összes műre átfogóan jellemző a remény feloldozó ereje, a külső nézőpont pedig kiragadja az időt a valóság megszokott és feszült ritmusából. Téma szempontjából egyedülálló a Hajnali rész, amely egyetlen szerelmes versként felerősíti az önmagában is szép gondolatot: „hogy nekem most már csak itt, a közeledben, csak itt van otthonom.”

A negyedik ciklus második felétől a széttagoltság egyre meghatározóbb, a szövegek  mind nehezebben adják magukat; eddig elérve már szimatot kellett fognunk, mint Walter Dew nyomozónak (Hawyley Harvey Crippen balladája) és a játékosság helyett a krimi vonala lesz hangsúlyos. Végül pedig az ötödik ciklus egyetlen verset tartogat, amely olvasható ars poeticaként és útmutatásként is. A felénk tartó árnyékkal szemben szilárnak kell maradnunk. Szívleljük meg a lírai én szavait: „Nem lépek félre előle. Nem lépek félre előle.”

 

Forrás: Kortársonline