Egy gyermek- és ifjúkor kirajzolt viszonyai tárulnak fel előttünk – voltaképp szűkszavúan, a szöveg is mintegy tejüveg mögül. Az apa e tejüveg mögött „megélhetési” aktokat fest fiatal lányokról, a fiú kedvenc zuga, az asztal alól beszélget anyjával a kitalált nyelven, amit csak ők ketten értenek. Aztán megszületik a húg, aztán az apa elmegy. A gyermek felnő, és nem érti magát – sem az apát, aki elment, sem az anyát, aki nem enged elmenni, sem a húgot, aki nem akar menni, aztán már visszajönni nem akar. „Hősünk” az ifjú nyelvész érteni szeretné a miértjeit ezeknek a menéseknek-maradásoknak. Érteni a családot. S persze legfőképp önmagát. „Soha nem tapintottam finomabbat, mint annak az alvó denevérnek a selymes szőrzetét. Nem riadt fel jöttünkre, hagyta, hogy ujjbögyömmel hasán megérintsem a szürkés szőrt, kicsit megrándult, de aludt tovább, fejjel lefelé aludt a rejtelmek ajtaja fölött a bőregér. Anya nem fogja elhinni, mondtam apámnak kicsit elkedvetlenedve, mintha bármilyen élmény csupán attól kaphatna igazolást, hogy anyám elhiszi-e vagy sem, amikor elmesélem neki.” Az író, avagy a „hőse” nekünk mesél – rég túl azon, hogy hiszünk-e neki.

 

Bravúros szöveg ez, csalafinta szöveg – úgy, hogy mindvégig megmarad a maga hitelesített nyelvi szintjén, nem cirkuszi mutatvány, nem cselekmény-vezetési bikfang hozza a katarzist, pusztán az a gyönyörűen kiteljesedő látvány, magáé a főszereplőé („hősömé”, szignálja Balla D. Károly). Aki a kimondotton, az általa kimondható őszinteségen túl tárulkozik: egyszerre lelepleződve előttünk (tév- és valós képzeteivel a megélhetési festő apáról, a fojtó szeretetébe csomagoló anyáról), és persze önmaga előtt, s a korlátoltság e finom konstatálása által, az őszinteségbe szignált önbecsapás feltárása által válik elemien hitelessé. Szerkezetében látszólag posztmodern fragmentumok töredékeiből fűzött regényszövet, valójában kiteljesedik, akár az apai rejtek-kunyhó ómódi kárpitján a szűz és az egyszarvú szövet-meséje. Elvárja a könyv, hogy saját élményeinken mérjük „hősünk” élményeit, hogy beleszőjük e szövetbe magunk, az egyezéseket, a különbségeket – provokál, hogy „hősünk” nézőpontjához képest tisztázzuk a magunkét. A magunk nézőpontjának „helyét” hősünkéhez képest. De nem ettől az elkerülhetetlen diskurzustól teljesedik a történet. Önmagától válik egésszé. Önmagától és nem általunk hiteles. 

 

A felnőtté válás története ez: hogyan lesz valaki méltó az örökségére, hogyan gyászoljon és temessen, hogyan engedje el a holtat és engedje útjára az élőt – avagy hogyan ne hagyja, hogy szárnyvágó ösztönök tanult mintái alapján újfent visszafojtsa bárki jó szándéka is a végre levetett gyerekkorba. Olyan történet, amelyet gyönyörű mondatai olvastatnak a „hősök” felkavaró – olykor távolító – tévelygései közt, nem hagyják letenni a könyvet, egészen a nézőpontot finom kíméletlenséggel visszamenőleg is áthelyező befejezésig – ahonnan visszapillantva az olvasottra többlet-értelmet nyer minden félvállról odavetett gesztus, mondat; minden hallgatás visszamenőleg kap igazi súlyt. Mondom: bravúros szöveg ez, úgy, hogy nyelvi értelemben sincs benne igazi bukfenc, nincs benne trükk – egyszerűen csak megvalósul. És megvalósultában elhiszem, én, az olvasó; és minden szorongás nélkül – tán cseppnyi irigységgel – engedem el „hősöm” kezét, annak a kezét, aki végre „utolérte magát, avagy hagyta utolérni magát”.

 

A Tejmozi remek könyv. S ha polcra rakom, A nyugalom, Bartis szívet tépő anyaregénye és a Harmonia Caelestis, az aparegény-etalon közé teszem majd. Holott akár ráfektethetném a tetejükre is.