(kiadvány: Mellettem elférsz)

Napjainkban az igényes széppróza területén úgy szaporodnak a családregények, miként a lektűrirodalomban a vámpírtörténetek. Lassan nem tekinthető valamirevaló írónak, aki még nem rukkolt elő egy klasszikus családregénnyel, a belső borítóján családfával. Pontosan ilyen könyv Grecsó Krisztán új regénye is.

A regény előképének tekinthető többek között Marquez Száz év magánya, amellyel a párhuzamot a szereplők sorsának determinált volta adja – ott tudniillik már a születés pillanatában szemükben csillog a magány örök átka, míg Grecsó könyvében a közeg az, ami visszahúz. A másik párhuzam, ami nekem a könyvet olvasva beugrott, az Závada Páltól a Jadviga párnája: a két regényben közös a múlt és a jelen idősíkjai közötti dinamikus ugrálás, valamint a családban fennmaradt, valamely a múltat dokumentáló feljegyzés (Jadviga naplója, illetve Jusztika visszaemlékezései).

A könyv filozófiai alapvetése az, hogy az emberek életének legapróbb mozzanatait is meghatározza a családbéli felmenők életének alakulása, mégpedig olyanformán, ahogyan a gének meghatározzák biológiailag az egyedet. Az elbeszélő sokszor elolvassa nagymamájának, Jusztinak a visszaemlékezéseit, aminek kapcsán igény támad benne a család múltjának tüzetesebb feltárására. Az első részletesebben bemutatott história Márton nagypapa testvérének, Benedeknek a története, akiről a családi emlékezet azt őrizte meg, hogy bencés szerzetes volt Pannonhalmán, míg a valóságban laikus testvér volt a ferenceseknél nagyjából egy évtizedig. Ezután visszatért a Telepre, ahol kétkezi munkával kereste kenyerét, és homoszexuális kapcsolatba került gyerekkori legjobb barátjával, Sadival. Egyébként minden tekintetben ez a regény legerősebb része, Benedek alakja, ha nem is túl mély, de legalább kontúros, a története eredeti, a szorongás, amit érzünk, valós és még a Telep ingerszegénysége és sivársága sincs túlhangsúlyozva.

A család második részletesebben feltárt tagja az elbeszélő apjának, Ignácnak a testvére, ifjabb Márton. Az ő sorsának a jellegzetessége Ignácéval közös, hogy gyerekkorukban bármi lehetett volna belőlük, de aztán ugyanazzá lettek: lecsúszott, pszichésen terhelt alkoholista lumpenek a Telepen, akiket ötvenéves korukban ér a halál. Ez már közel sem üt akkorát, olyan, mintha valami ál-szociográfiát olvasnánk, a szereplőknek saját sorsa nincsen, sőt éppen a saját sors hiánya a jellegzetességük. Grecsó szexuális túlfűtöttséggel próbálja menteni a menthetőt, de kevés sikerrel: pornográfiának ez még kevés, ráadásul az ifjabb Márton két nője kilóg a Telepről, nem illik oda.

Az igazi mélyütés a harmadik élettörténet, az elbeszélő másik ági nagyapjának, Domos tatának a története, aki kis híján kitör a Telepről: Budapest vonzásába kerülve városi nővel kezd viszonyt, színházba jár, de végül ő is csak a Telepen végzi, mint mindenki más, aki onnan indult. Itt a szcenárió, a szocialista félmúlt sematikus, sablonos, ráadásul Domos sorsának (vagy sorstalanságának – gyenge szóvicc) még élő tanúi inkább idegesítők, mint hihetők. Az elbeszélő kerettörténete szóra sem érdemes, most szakított a barátnőjével, azóta iszik, kurvázik, az egyikkel össze is akarna jönni, még a Facebookon is bejelöli, szóval semmi extra.

A könyv végső tanulsága az, hogy maga Telep determinálja az ott élők sorsát, előre megírja életük történetét, és ragaszkodik a saját forgatókönyvéhez. Az elbeszélő én saját életét mérlegre téve arra eszmél, hogy összes hősének valamennyi tévedése a saját életében újra megtörténik, valamint arra, hogy jó ideje már Zuglóban él, de a Telep nem ereszti. Aztán, hogy ez rögeszme-e, vagy maga a rögvalóság, azt döntse el a nyájas olvasó.

Azoknak ajánlom ezt a könyvet, akik szeretik az igényes kortárs prózát. Grecsó mondatai nyíltak, egyenesek, puritánok, de korrekten összerakott mondatok. Ha tételmondatot a regényben keveset is találunk, az egész szöveg megéri az elolvasás fáradtságát. Grecsó életművén belül egy igazán érett író letisztult munkájaként helyezhetjük el a Mellettem elférszt, de az az igazság, hogy a nagy dobásra még várni kell.

 

 

Forrás: olvaslak.hu

Szerző: Dege Sándor