A napló mint műfaj személyessége talán az összes többi műfajét felülmúlja, így objektíven írni róla szinte lehetetlen. Kertész Imre szövegei irodalmi értékűek, mégis érdemes szem előtt tartani, hogy privát jegyzeteket olvasunk. (Arról nincs információm, mennyi bennük az utólagos átírás – de úgy sejtem, kevés lehet, és ezt igen tisztességesnek gondolom.) Többnyire rövid bejegyzésekkel találkozunk, akár egy internetes blogban.

Olvastatja is magát a kötet, de vigyázat! Két dolog is megtévesztheti az író koponyájába nézni igyekvő olvasót.

Az egyik, a kiragadott, s az interneten a kötet megjelenése óta köröző idézet, amelyben Kertész nyíltan kimondja, hogy sajnálja, hogy a magyar nyelvet kell használnia. Emiatt (újra és sokadszor) előszeretettel bélyegzik idegenszívűnek:

„…gyakran nagyon sajnálom, sőt, alapvető hibának tartom, hogy nem egy nagy európai kultúra nyelvét használom, hanem a magyart, amelyen a magyaroknak fölöslegesen beszélek, a más nyelvűekhez pedig csak közvetítőkön, vagyis torzítókon keresztül szólhatok, mintha egy rekedt mikrofonba beszélnék.”

A másik, a napló indulása, a 2001 tavaszi bejegyzések hangulata, ami az ember időskori hanyatlását rögzíti. Ahogy a Parkinson-kórtól remegő kezű, testi funkcióival egyre elégedetlenebb író a modern kor eszközét, a számítógépet elkezdi használni-tanulni (innen a cím: Mentés másként), szinte szánalmat ébreszt az olvasóban. Jobb esetben együttérzést.

De mindkét hangulat: tévedés, és ezt minden gondolkodó, nyitott természetű olvasó beláthatja, ha végigolvassa a naplót. Ehhez persze az kell, hogy előítéleteinket sutba vágjuk, és átadjuk magunkat a megismerésnek.

Adott egy író, egy szellemi ember, aki az egész életét annak szentelte, hogy számára fontos, ugyanakkor világtörténelmi jelentőségű gondolatokat vessen papírra. Ne hagyja elveszni a könnyen hamisítható múlt ködében az első kézből szerzett tapasztalatait. Mégis azt kell észrevennie, hogy észre sem veszik.

Hazájában mellőzik, a holokauszt témában meg sem említik, mintha sosem írt volna ebben a tárgyban. Nem kell sem Kertész Imrét, sem a műveit szeretni ahhoz, hogy a mellőzöttség nyomasztó érzését s a vele járó indulatokat, elhatározásokat – legalább részben – megértsük. Nem árt persze félretenni a mélymagyar tudatot.

Őszinte leszek. Nekem nem mindig sikerült megértenem minden meglátást, döntést, de törekedtem rá, s úgy érzem, ezzel én lettem több.

Ami az öregedő író fakuló képességeit illeti, szintén tévedünk. Már eleve az, hogy idős korában, alattomosan fejlődő Parkinsonja ellenére megtanulja használni a számítógépet, és ezen írja naplóját, elismerésre méltó. Szellemi hanyatlásról pedig végképp szó sincs! Elég csak a zenei koncertek kapcsán felvetődő gondolatait elolvasni. Vagy a Nobel-díj körüli hercehurcában különösen kiugró vágyat arra, hogy békén hagyják, hogy alkothasson. Hiszen alkot, nem hanyatlik. Érzése szerint az utolsó regényét írja, melynek gondolata tizenhárom (!) éve csírázott ki, és a napló éveiben nyeri el végleges formáját. Ez a regény a Felszámolás; „az utolsó pillantás, amit – a búcsú előtt – Auschwitzra vetek.”

Ezzel kapcsolatban értjük tetten az alkotó szellem sokszor gyötrelmes hétköznapjait is. A munka hol meglendül, hol megakad. „Házasélet és regényírás: egymással össze nem egyeztethető életformák példatára.” A mindennapos teendők, a párja (Magdi) súlyos betegsége, sőt maga a Nobel-díj is mind megnehezítik a haladást. Olykor viszont minden körülmény adott, mégsem sikerül írnia. „Az ember minden műnél kezdő” – ismerős? Alkotó embereknek bizonyára.

Nagy kérdésekkel is szembesülünk. Gyávaság vagy bátorság átmászni az erkélykorláton, és ugrani? Van-e olyan pillanat az élet alkonyán, amikor nemcsak lehet, de kell is dönteni? Vagy végig kell vinni az életet, az elképzelt haláltusával együtt vállalni, ami ránk méretett? Az elmúlás – sőt, az öngyilkosság – gondolata végig jelen van a naplóban. „Közben állítólag 72 éves lettem. Elvileg semmit sem jelent, de ha hangosan kimondom, érzem, hogy nem tréfa. Közeledik…”

Végül nem mehetek el szó nélkül (egyik kedvenc témám) a könyv külleme mellett. A Magvető Kiadó köteteit nézve általában örömmel konstatálom, hogy eltaláltak arányaikban, tipográfiájukban. Kertész Imre naplójával is ez a helyzet. A vászon hatású kék védőborító, amin a partra érő hullámok szelíden fodrozódnak (utalás a hajónaplóra), a mustársárga kemény fedőlap, a betűtípus, mind-mind az egyszerűség eleganciáját sugározzák. A szerkesztés Hafner Zoltán munkája, aki bőséges jegyzettel is kiegészítette a feljegyzéseket.

Forrás: Olvassbele

Szerző: Szeifert Natália