A könyv egyik kulcskérdése az, hogy vajon igaziak-e Fevvers, a légtáncosnő szárnyai, hogy igazat beszél-e, amikor a repülési képességeiről mesél.

Hamar világossá válik, hogy tud repülni, de ehhez képest Angela Carter pont a lényeget nem írja meg, néhány bekezdést szán a repülés álomszerű kalandjának,

de ezután a történetben nem kap különösebb hangsúlyokat, pedig Walser azért ered a nyomába, hogy „leleplezze a nagy hazugságot”.  

 

Lassan húsz éve vártunk egy újabb Angela Carter-regényre, azok után, hogy megízleltük a vérfagyasztó mesék fémes ízét, miatta vettük meg az Égtájak antológia 1987-es kiadását, néztük át a Nagyvilág folyóirat számait, éheztünk, sanyargattuk magunkat az angol nyelvvel, mígnem eltelt tizennyolc, kegyetlen esztendő a Kínkamra 1993-as megjelenése óta.

A történet komótosan építkezik, és a varázslatot is inkább csak az erősen megfestett díszletezésben érzékeljük, a cselekményvezetésben már korántsem látjuk azt a cirkuszi szemfényvesztést, melyet a sztori ígér.

A 458 oldalas nagyregényben lötyög a történet, kisebb térbe szorítva talán könnyebben képződnek meg a figurák és maga a cselekmény is. Az írónő nem egyszer veszíti el főhőseit, miközben alaposan kibeszéli mellékszereplőit.

Szinte semmit nem tudunk meg a két főszereplőről, az angyali Fevversről és az amerikai újságíró Walserről, aki A világ nagy átverései-sorozatba akar leleplező cikket írni a trapéz Helénájaként hirdetett, hidrogénszőke nőről, aki a cirkusz porondja felett repdes. Nem ismerjük meg őket, úgymond egyik figura „sincs meg”, pedig több mint négyszáz oldalon hömpölyög a történet, úgy, hogy keresztülhasítjuk Európát és eljutunk Szibéria kellős közepére, ahol a cirkuszos vonatot felrobbantja egy törvényen kívüli társaság.

 

Walser a robbanás után elveszíti emlékezetét, ami nem is olyan nagy baj, hiszen az olvasók semmit nem tudtak meg róla, csak azt sejtik, hogy tetszik neki Fevvers.

 

Nem világos, hogy Angela Carter mit akar a világról elmondani, viszont, ha csak annyit, amennyit Fevvers tollba mondott, nos az szerény vállalás: „… nem illúzió, káprázat-e az egész világ?” Világos, hogy Carter a gazdasági és társadalmi anomáliákról is beszél egy-egy rémtörténetében, ugyanakkor társadalomrajzot nehéz pusztán mágikus utalásokkal felvázolni.

Lizzie, Fevvers nevelőnője már vagányabban bölcselkedik: „Ugyan mi más a házasság, ha nem az, hogy sok férfi helyett csak egy kedvéért prostituáljuk magunkat.” De a történet alapvetően színes karakterek körtánca.

Megismerjük Nelson mama „kéjbárkájának” szereplőit, akik minden beteges vágyat kielégítenek, és ha a regényt nem lengené be az érzékiség illata, azt hinnénk, hogy egy jól megírt Delfin-könyvet olvasunk. Persze, ahhoz Carter túlságosan is intelligens, a „mágikus manierista” könyv hemzseg a jelölt és jelöletlen irodalmi allúzióktól, több citátumot használ, mint Nabokov mondjuk a Lolitában.

A történet 1899-ben játszódik, tehát a XX. század előtti napokban, ugyanakkor Fevvers visszatekint fiatal éveire, amikor élő szoborként kereste kenyerét egy kuplerájban, de dolgozott a női szörnyek múzeumában is. Az idő a történet harmadik főszereplője. A XIX. századból már csak egy „üszkösödő szivarvég maradt”, amikor egyetlen éjszaka alatt háromszor üti el az éjfélt a Big Ben. Aztán hőseink akkor veszítik el végleg az időérzéküket, amikor Szibéria kellős közepén, a mérhetetlen sík vidéken „fordult volna egyet a világ a tengelye körül”.

 

Walser bohócnak áll, hogy leleplezze a szerinte csaló artistanőt, tehát nem marad kívülálló, egyre inkább belekeveredik a történetbe, tigrissel táncol, majd a végén, a világvégi erdőség fagyos sűrűjében sámánná változik. Hogy ez egy fejlődés íve, aláírjuk, hiszen a riporter azért kelt útra, hogy leleplezze a világ legnagyobb csalásait, de róla és Fevversről, az érzelmeikről, a lelkükről, a kozmoszaikról vajmi keveset tudunk meg. A légtornászról csak sejtjük, hogy afféle szüfrazsett, a XX. századi modern nő előképe.

 

Kissé igazságtalanok voltunk persze a könyvvel, mely minden képzeletet felülmúló fantáziaáradás, és egyben bámulatos színekkel megfestett kultúrtörténeti kalandozás is, ugyanakkor szerencsésebb lett volna, ha az írónő a képzelet és a valóság keskeny sávján táncoltatja a könyvet, nem billenti ki ilyen határozottan a mesék színpompás világa felé.

 

A hibák ellenére is azt mondhatjuk, hogy a rendszerváltás utáni magyar könyvkiadás egyik nagy adósságát törlesztette a Magvető, és csak reménykedni tudunk, hogy a magyar olvasók is megszeretik Angela Carter varázslattal teleszőtt neogótikus pikareszkjét.

 

Forrás: Kultúra.hu

Szerző: Poós Zoltán