Gimnáziumi, középiskola éveiből ki ne emlékezne arra a szomorú-felemelő pillanatra, amikor a szalagavatón vagy az utolsó évzárón a még egy esztendeig maradó osztályok nevében valaki elbúcsúztatta a végzősöket? A felkérés e beszéd elmondására mindig éppoly nagy megtiszteltetés, mint amekkora megpróbáltatás, hiszen másokat úgy megszólítani, hogy a hatásnak azonnalinak és személyesnek, s közben emlékezetesnek is kell lennie, valóban emberpróbáló feladat. Gabriel García Márquez első beszéde pontosan ilyen alkalommal hangzott el, és a később Nobel-díjassá vált szerző pontosan ezt a kettős érzelmi viszonyt fogalmazta meg, amikor ódzkodásának így adott hangot: „Nem azért jöttem, hogy beszédet mondjak”.

Igen, jól tudjuk, ő azért él, hogy elmesélje az életét. A kezdetektől fogva ezt tette novelláiban, ezt tette gyönyörű regényeiben, melyek közül a Száz év magány olvasók millióinak kedvence lett – mindezt ráadásul annak ellenére, hogy a könyv sokhelyütt a kötelező olvasmányok gyakran gyűlölt listájára is felkerült. Egy pillanatig sem lehet kétséges tehát, hogy García Márquez nem tanítani, csupán mesélni akar. Költő, nem pedagógus. Számára minden másnál előbbre való a kreativitás, az újramesélés egyedisége – hiszen valójában nem teljesen kitalált történetek közreadója ő. És e kreativitást egyértelműen saját latin-amerikai öröksége részének tekinti.

A jelen kötetben időrendbe szedve közreadott beszédek különleges nézőpontból tárják elénk egy rendkívüli írói pálya szakaszait. Az első, rögtön jól sikerült irodalmi próbálkozások indítékaitól, a szerző latin-amerikaiságán, politikai beállítottságán, irodalmi, zsurnalisztikai és filmes elkötelezettségén és a Nobel-díj személyes jelentőségén át barátai és példaképei hatásáig sok mindent megtudhatunk García Márquez másik, a nyilvánosság előtt leélt, mégis a könyvekben megénekeltnél kevésbé ismert életéről. Például arról, hogyan veszett el kis híján a nagy mű, és mennyire hajszálon múlott, hogy a szegénység meg nem akadályozta az elkészültét.

Az egyik legtanulságosabb, egyben legszemélytelenebb, leginkább távolságtartó, mégis roppant jellemző beszéd a gyűjteményes kiadásban az „Újságírás: a világ legjobb mestersége” címet kapott előadás, melyben a szerző kifejti, mi a gond az újságírói hivatás egyetemi, a gyakorlat helyett az elméletre koncentráló tanításával, de meg a szakma mára meglehetősen eltorzult gyakorlatával és alapszemléletével is. Aki próbálkozott már nyilvános gondolatközléssel – és a blogok, bloggerek korában majdhogynem azokból akadnak kevesebben, akik sosem tették –, jól tudja, mennyire nehéz megőrizni a tárgyilagosságunkat, miközben az érdeklődést hosszan fenntartó, eredeti módokon kell igyekeznünk előadni mondandónkat.

García Marquez gondolataival magvasságuk ellenére nem kell egyetérteni, már csak azért sem feltétlenül, mivel a régóta szegénységtől és bűnözéstől gyötört kontinens világfelfogása sokban eltér a miénktől. Ám mindenképp érdemes előítéletek nélkül, nyitott lélekkel olvasni az alapvetően alkalomra szánt, sokszor mégis örökérvényűnek tetsző gondolatokat. És ha csak egy mondatot hagyhatna itt nekünk, jómagam ezt, a kolumbiai Katonai Akadémián elmondott beszédből idemásolt gondolatot választanám: „Azt hiszem, mindnyájunk élete jobb lenne, ha mindig ott lenne egy könyv mindegyikük hátizsákjában.”

Forrás:ekultura.hu