„Mindannyian kivétel nélkül tele vagyunk kifejezetlen tudattartalmakkal, érzelmek és alig-gondolatok feszültségeivel, verstorzókkal és verscsírákkal, amelyekből mi lesz? Rendszerint nem több, mint egy felkiáltás, egy félmondat vagy egy kézmozdulat...” – fejtegeti Nemes Nagy Ágnes egy helyütt; s hogy megoszthassam a benyomásaim Kemény Lili lírájáról, hogy ne mondjam: megfelelő fogást találjak rajta, vissza-visszatérek majd Nemes Nagy szövegéhez. Mert a fiatal költő első kötetét lapozva ez a szöveg jutott az eszembe, s miközben elmerengek egyediségen, kétségtelen tehetségen, láthatóan átgondolt szerkesztésen, nem hagyhatom szó nélkül a hamisítatlan elsőkötet-jelleg sajátságait, a túlságosan korán érkező lehetőség olvasás közben elém táruló csapdáit.

Kemény Lili nagyon fiatal, ez se nem baj, se nem érdem. Viszont a kötet birtokában úgymond „nagypályán focizik” a verssorok „labdáival” – a kötet birtokában az a megközelítés illeti, ami kötetek birtokában bárkit. Elsősorban persze azokhoz kell „mérni” költészetét, akik szintén igen fiatalon debütáltak, a kamasz-zsenikhez, Weöreshez akár – és ez nem kegyetlenség, hanem következetesség. Ezért nem szeretem a címkét, amit magára aggat, a költői serdülő-jelleg önként-vállalását, nem szeretem, mert mentegetőzés-szaga van. „…az ősi, serdületlen ritmusba kezd beleszólni a serdülő tartalom, s az ember megrendülten jön rá, hogy a költészet kifejezés. Vagyis hogy a költőnek mondania is kell valamit, hogy a szavaknak értelmük van, és arra valók, hogy kifejezzük velük magunkat és a világot, minden emóciónkat és legalábbis az emberi lét egészét. A kamaszköltészet áradó pillanata ez, a verszuhatagoké – ki ne ismerné, mikor mindenki költő, vagy költő volt életében kétszer-háromszor?” - írja Nemes Nagy, s ennek a címkének az „önmentő” vállalása esetünkben azért probléma, mert ez a versanyag többet érdemelne.

Hiszen erős hangulatokkal játszik a költőnő, és nagyon sokszor jól. Valahol azt a felszabadult, jól asszociálható, az olvasóban továbbgördülő vers-nyelvet műveli, ami hallatlanul izgalmassá tette például Tóth Krisztina Őszi kabátlobogás-át. Vannak erős pillanatai, „Az idillből kimaradt pásztor” kimaradás-érzete olvasva is fáj, a „Kopog” önzése megmosolyogtat, a „Psyché télikabátban” ön- és helyzetismerete maradéktalanul jön át, és ott az „Otthoni dal”:

„Megtépázott fenyők dörgölik

águkat az ablak üvegéhez

mert idegen emberidegen

átokverte vidék ez.

A hegyoldalban felejtett

kegytárgy előtt elaludt a mécses.”