Ugyanis egyre inkább az az érzés hatalmasodik el rajta: hát ez itt baromi unalmas. Először is, nem értjük, mit jelképez a főszereplő szárnyas nő. A szárnyak egy nőn. A nők felszabadítását? Kiemelkedést a sanyarú női sorsból? Mert bizony határozottan szomorú női sorsokkal találkozhatunk a regényben. Szexuális rabszolgasággal egyre-másra.

A hősnő, akinek egyszer csak, még gyerekkorában szárnyak ütköztek ki a hátán, ezért is kapta a Fevvers, vagyis Tollas nevet (londoni tájszólásban a „feathers”, a „tollak” szó „fevvers”), egy bordélyházban nőtt fel. Mint talált gyerek. Csecsemőként tették a bordély ajtajába. Később a szörnyszülött nőket tömörítő intézménybe vetette a sors, oda, ahol mindenféle elképesztő lény elégíti ki a látogatóba érkező perverz hímek igényeit.

Fevvers, kerüljön mégoly züllött környezetbe, nem süllyed le a mocsárba. Érintetlen marad. Szüzessége szent és sérthetetlen. Egyrészt, mert tisztelet övezi, nyilván a szárnyai miatt, noha nem tévesztik össze egy angyallal, hogyan is tévesztenék, közönséges, mocskos szájú, iszákos perszónává válik, másrészt, mert különleges képességei révén bármikor a levegőbe emelkedik, ha szorul a hurok.

Légtornászként találja meg végre a neki való helyet és hivatást. Cirkuszban lép fel, városa, London cirkuszának az öltözőjében találkozunk vele először, ahogy előadás után egy Walser nevű fiatal, tapasztalatlan amerikai újságírónak regéli el addigi élete sorát. A bordélyházat, a szörnyszülötteket, mindent, amit addig látott és tapasztalt. Talán kicsit túlságosan is hosszasan és egyhangúan.

De Walsert elbűvöli. Ő tulajdonképpen haditudósító volna, „a tódítás és nagyotmondás szenvedélyes kutatója”. Amellett, mint említettem, amerikai, s szerinte: „Minden valamirevaló kölyök, akinek amerikai vér folyik az ereiben, arról álmodik, hogy megszökik a cirkusszal.”

És megszökik. Oroszországba veszi az irányt nyomában Fevversnek, aki oda indul vendégszereplésre. A 19. században járunk különben, s valami mesebeli Oroszországot találnak, Szentpétervárral, bábuskával, Kicsi Ivánnal, Herceggel, Ezredessel, férjgyilkos asszonyokkal. Oroszország maga a rejtély, a talány, a titok. S nem mellesleg: a bohócok földje.

A fanyalgó (mert elkényeztetett!) olvasónak most már eszébe sem jut le-„baromi-unalmasozni” a könyvet. Beindul a kalandok sora. Eddig meséltek, csörgedezett a mese, meskete, de ettől kezdve élesben mennek a dolgok. Walser bohócnak áll. Részese lesz a bohócok életének. Később elveszti az emlékezetét. De ez már Szibériában van. Miután rablók robbantják fel a vonatjukat. Walsert messzire röpíti a robbanás, el a csapatuktól, és Sámán veszi a gondjaiba. Igazi, szibériai, finnugor Sámán, varázsdobbal, utazással a szellemek birodalmába. Mert: „A Sámán nem tett kategorikus különbséget a látás és a hit között. Úgy is mondhatnánk, hogy a vidék lakói számára nem volt különbség a tény és a fikció között; ehelyett valamiféle mágikus realizmus uralkodott.”

Mágikus realizmus – ezek a kulcsszavak a regényhez. Szerintem inkább, mint a groteszk meg a pikareszk, melyekkel szintén megjelölik a borítóra írt szövegben.

Egy szibériai fiúcska, aki a könyv vége felé villan fel egy pillanatra, akinek az arcán „heves vágyakozás” fedezhető fel, miközben a törzse földjén átrobogó vonat füstje után bámul, lehet akár a kulcsfigurája is az egész különös történetnek.

Vágy ül a szívünkben valami más után, valami új után. A távolság után. Változtatni kívánunk. Az életünkön. Magunkon. Ezért mindenféle kalamajkába keveredünk. Vállaljuk a veszélyt. Hisszük a hihetetlent. Bízunk benne, hogy egyszer csak csoda történik. Persze. Másként miről is szólna ez a földi lét?

Bényei Tamás fordítása ötletesen (és nem elvulgarizálva) adja vissza Fevvers mocsok-nyelvét, a fél- és felvilágban megélt kalandjait – talán az lehetne a legnagyobb dicséret: nem érezzük, hogy fordítást olvasunk.

Forrás: olvassbele