"Krusovszky roppant tapintatos lírikus, aki összeroppanásait vagy rémálmait is udvarias előzékenységgel tálalja fel az olvasónak" - írta Bán Zoltán András a költő előző, 2009-ben megjelent kötete kapcsán. Ez a megállapítás az új kötetre is igaz: Krusovszky ezúttal is egy szépen formált, megnyugtató költői nyelven tudósítja az olvasót szorongáskeltő vagy felkavaró hangulatokról, kérdésekről, történetekről és provokatív művészeti koncepciókról. Nem véletlenül fogalmazok így: a kötet egyik újdonsága ugyanis a metapoétikusként értelmezhető elemek erőteljes jelenléte, a művészet határaira való folyamatos rámutatás és reflexió, és a harmonikus szépség koncepciójának szelíd, de határozott perbe vonása.

A harmonikus szépségeszmény-nyel való szembeszállás apró villanásokban már az előző kötetben is ott volt, ezúttal azonban konkrét figurák, utalások és egyéb szövegszervező egységek révén sokkal hangsúlyosabban megjelenik, mint eddig. A kötet 55 verse - az eddigiektől eltérő módon - erőteljesen támaszkodik bizonyos előképekre, illetve mások által is jól azonosítható mítoszokra, műalkotásokra, avantgárd gesztusokra: Chris Burden korai (1971 áprilisa és 1974 májusa közti) performanszaira, Hart Crane modernista költő utolsó hajóútjának és öngyilkosságának történetére, a Marszüászt megnyúzó Apollón mítoszára, valamint magyar képzőművészeti alkotásokra. A kötetre általában véve jellemző az erős nyitás a képzőművészet felé (jól mutatja ezt már a borító is - a rajta látható műalkotás aztán a kötet egyik versének tárgya is lesz), de ebben a nyitásban nemcsak a különféle művészeti ágak közti átjárás a hangsúlyos és fontos, hanem a megelőzöttség és a művészet határaira való rákérdezés élménye is. A megelőzöttség, a korábbi alkotásokhoz való viszony tematizáltsága a legszembeötlőbb talán a Chris Burden-versek ironikus címadásában (mindegyik "másolat"), de ide tartozik a kötetnek az a (már jelzett) új vonása is, hogy közismert előképeket használ egy-egy kváziszerepvers vagy helyzetlíra kereteinek a kijelölésére. Ezen utóbbi vonás a kötet verseit, a megszólalásszituációkat sokkal konkrétabbá, jobban elképzelhetővé, és így könnyebben olvashatóvá teszi (ugyanakkor a jelentésgazdagságukat nem szegényíti). A művészet határaira való rákérdezés pedig különösen a halál és az emberi test mint felsérthető határ motívumával kapcsolódik össze: nemcsak a bőrét vesztett Marszüásznak a története (a teljes második ciklus) tartozik ide, de például Burden korai performanszai - testbe lőtt golyó, fulladás, üvegcserepeken hátrakötött kézzel végigtekergés, autóútra álhalottként kifekvés - és egyéb akciói, amiket a kötet első ciklusa megidéz. Vagy akár a Kutná Horában tett látogatást felidéző vers (A csontkápolna), ahol a lírai én az emberi csontokból emelt műalkotás (?) meglepő látványára adható adekvát reakciót keresi (és nem találja).

És ha már a ciklusoknál tartunk: számomra üdítően talányos volt A felesleges part szerkezete. Elvileg három ciklusból, továbbá (szintén önálló ciklusokként jelzett) kötetnyitó és -záró versből áll. De egyrészt a ciklusokon belül szétosztva, gyakran váltakozva találhatók a (már a címükkel is) szorosabban összetartozó versek; másrészt a versek egy része a címével szándékoltan származékosként vagy marginálisként (lásd "változat", "ornamens") jelenti be magát (és gyakran homályban hagyja, minek is lenne a "változata"); harmadrészt gyakoriak a belső oda-vissza utalások. Mindezek együtt azt eredményezik, hogy a kötet szerkezete folyton mozgásban van, az olvasó szokatlanul nagy szabadságot kap, hogy maga azonosítsa be a szerkezettartó központi elemeket (verseket, ciklusokat, hierarchikus és analógiás viszonyokat), és maga "építse fel" a kötetet.

A felesleges part amellett, hogy továbbra is markánsan Krusovszky hangján szól, erősen nyit a "szerepversszerű" szövegek felé (a szerző minden fórumon hangsúlyozza, nem szerepverseket ír), és - kevésbé hangsúlyosan, főleg a második ciklusban - az aprólékos leírásokban gazdag "tárgyias" versek felé. Az eddig inkább a lírai én absztrakt viszonyaira fókuszáló tekintet itt az eddigieknél erőteljesebben fordul a külső tárgyak (történetek, mítoszok, műalkotások) felé. És hát újra csak kizökkent, kérdez, összeroppan és szorong. Előzékenyen, persze. Jól csinálja.

 Horváth Györgyi

Forrás: Magyar Narancs