Illik ehhez a könyvhöz ez a februári extrém hideg. Jobban bele tudjuk képzelni magunkat azokba, a XIX. század végi, szűkös és hideg napokba, ott az elhagyatott Izland völgyeiben, hegyein. Björk slágereinek szövegírója, aki egyben híres és megrázó filmjének – Lars von Trier Táncos a sötébenjének – dalszövegírója, Sigurjón Birgir Sigurosson (rövidítve használt neve a Sjón) 2005-ben írta ezt a balladát. Idén lesz 50 éves, de első verseskötete már 1978-ban megjelent. Az izlandi embernek lételeme a vers – említi meg könyvében –, ő pedig ezt láthatóan boldogan mutatja meg a világnak.

2005-ben elnyerte a Macskarókával – eredeti címén Skugga Baldur (aki egy fura állatisten/kísértet az ottani nép szemében) – az Északi Tanács Irodalmi Díjat. http://en.wikipedia.org/wiki/Sj%C3%B3n  A fordító –  Egyed Veronika – a Magvető Kiadó nagyon szép, finom, kicsi és elegáns kötetének végén útmutatót is mellékel e vad vidék megértéshez. Ahol a rideg természeti körülmények között mindmáig kedves és melegszívű nép lakik – erről leginkább a mindenhol megtagadott (tett is érte, nem mondom) Bobby Fischer sakkvilágbajnok mesélhetne, aki ott is hunyt el, miután letelepedett  híres mérkőzése után Reykjavíkban . Olyan  gyermekien naiv és jószívű emberek, akik máig hisznek a törpékben, a segítő és értő – de a rontó szellemekben is. A kertekben most is ott őrködnek a család nyugalmán a törpeszobrok...

Dánia felségterülete volt sokáig Izland – egészen 1944-ig –, pedig történelme 1100 éves. Manapság az államcsőddel és az első vállaltan leszbikus, de roppant népszerű miniszterelnöknővel került Izland a hírek élére, de azzal is, hogy ott a legmagasabb  az internet-hozzáférés, és a várható életkor is.

Gejzírjei hője melegíti a házakat –  rá is fér ez a viharos Atlanti-óceán északi partjain az emberekre. Hisz a hosszú tél, a sötét, a hó, a jég nem tette könnyűvé a túlélést az előző századokban. Kopár vidékén hamar elillanó a nyár, az a kevés élelem nem terem csak úgy.

Még bőrcipőt is megettek, ha úgy hozta a helyzet, a tőkehalfejet is remek lakomának tartották, sőt a halbőrt, krumplihéjat is megbecsülték.

És rendületlenül hittek a vidék kegyetlen felsőbb hatalmaiban, főleg a macskarókában: hím macska és nőstény róka kölykében, amelyik ártó lény a szemükben. A fordított felállás csak bohókás, vicces jószágot eredményezett, de azt olyan hamar megölték, hogy ártani nem volt ideje, hisz a házi macskánál kiszűrhették a furcsa szaporulatot. Ma is skoffinnak – ilyesmi lénynek – nevezik a kicsit hülyéskedő, játékos, vicces, bolondos embert.

De a macskaróka! Azt félni kellett, ha lehetett, azonnal levadászni, ám ugyanakkor tisztelni, még haló poraiban is. Mert mindenféle varázslatra – emberi nyelvű beszédre, alakváltozásra – is képes volt... A vékony, kis, ezüstborítójú könyv 1883 januárjában kezdődik, egy ilyen eseménnyel.

A tördelés, a lapon eloszló betűk prózaverset érzékeltetnek: középre szedték azt a balladai történést, amikor az ember – a falu tiszteletese – és a barnafarkú, gyönyörű nőstényróka játssza élet-halál játékát... Olyasmi a feszültség és a dráma – a felfegyverkezett, vérszomjas pap és a kőnek álcázott, majd mégis magát eláruló állat között –, mint Hemingway híres regényében, Az öreg halász és a tengerben. Egyenrangú lények csapnak itt is hosszasan össze, olyanok aki kénytelenek tisztelni és figyelni egymást, mert egymásra vannak utalva.

A másik szál már nem verses megjelenítésben (amit nem rímekkel ér el az író-fordító, hanem a külalakkal), hanem rendes prózában sodródik. Egy Down-kóros lány hányattatásai – aki a legszörnyűbbtől, a csecsemőként való megöléstől megmenekült ugyan de a többiben nem volt köszönet – és a vidék élete tárul fel a sorok nyomán.

A  Down-kóros – egy angol orvos nyomán nyerték el nevüket – gyerekek is babonás riadalmat keltettek akkoriban: ha fehér asszony ázsiait, tehát mongoloid arcú fattyat szült,  ez ördögi és elpusztítandó volt!

Ám a szegény, alázott lányból egy emberséges füvészkertes istápolása folytán, viszonylag – downos időszámítás szerint – hosszú életű (30 év körül hunyt el) takaros háziasszony lett. Az ő élete – külön nyelve, titkai és legborzasztóbb kapcsolata – derül ki ebben, a nagyon finoman megkomponált műben. Ahol európai szelek is fújnak a vad északi szaggatások mellett, ahol Mallarmé költészete melegíti fel az arra fogékony lelkeket, ahol Darjeeling tea illatozik kis tibeti, angol hatást belopva az elmaradt vidékre.

Ahol egy kis tanyán mégis elkezdődik tehát  – a szellem  erejével – Izland európaisítása: a Down-kóros – mindenki számára természetesen –, állati sorban tartott lányt embernek tekinti, magához veszi, és akként foglalkoztatja gazdája, Fridrik B., a gyógyfűvész. Már ez forradalmi tett, titkuk meg az, hogy talán még valamiféle szerelemhez hasonló rokonszenv is kiépül köztük.

Az elmaradást, a régihez, a sötét múlthoz tartozást  vele szemben képviselő tiszteletes, Baldur Skuggason pedig olyan sorsot nyer el rókavadászata közben, amit megérdemel. A pap neve – a fordító szerint – nem lehet soha egyetlen épkézláb izlandi férfi neve sem. Pedig Baldur, Skugga fia lenne a fordítás, hiszen ők úgy kapnak nevet, hogy a lányok a dottír (lánya), míg a fiúk a son(fia) tagot illesztik a papa keresztnevéhez.

De skuggabaldur – így írva – máig a macskaróka félve félt neve. Ő átkozhat, sőt, a vadon szülöttjeként ölhet is embereket. A pap pedig a sötétség embere, hiába tiszteletes  ם viseli hát Sjónnál ezt az átoknevet, és minden lépése illik e baljóssághoz. A torokszorító ballada, a modern krimi, a pszichológia, a néprajz, a költő láttató erejével megjelenítő tájleírás egészen furcsa és elbűvölő elegye a könyv. Elégtétel a jóknak, megfelelő büntetés a rossznak.
Szász Judit

Forrás: Művész-világ.hu