Verhovinán nincsenek madarak. Ahogy ez az egyszerű kijelentő mondat áll szemben Bodor Ádám regényének címével, úgy áll Verhovina a világgal. A miénkkel. Sőt úgy áll a Verhovina madarai a mai irodalommal. Ha nem is szemben vele, de dacosan és kívüle. Jó, vannak madarak. Varjak. Csak ők maradtak, miután ismeretlen emberek vízsugárral leverték a Néma erdő madárfészkeit. A varjak maradtak vagy visszatértek, némán és feketén, akár az átok.

Bodor irodalma határ, például a mese és a szociográfia között. Kicsit mindkettő és egyik sem. Ahogy helyszínei is határterületek, elszigetelt vidékek, szereplői az ott élő különös közösségek. Történeteiket szenvtelenül írja le ‒ ettől lesznek esetenként olyan megrázóak; és pontosan meséli el – ettől válnak közeliekké, ismerősökké.

Verhovina (az Északkelet-Kárpátokban valóban létezik) vízügyi körzet a hegyekben, persze hogy a hegyekben, ez Bodor terepe. Anatol Korkodus brigadéros, a mindenért felelős megbízott itt felügyeli a termálforrásokat és a település életét. Ez a munkája. Ki tudja, mióta él itt, ismeri a falu minden lakóját, és nem csak ismeri, de tudja őket. Ő a tipikus szűkszavú bodori hős, aki olvas a hely levegőjéből. Ezért aztán ritkán kérdez, egyszerűen tudja például, ha a megbízhatatlanul közlekedő vonattal egy nappal előbb érkezik valaki, mint várják.

Mert Verhovinán minden éppen múlóban van, a vonatnak sincs már menetrendje, és beszélik, hogy a síneket is felszedik nemsokára. Időben is egy határon járunk, a leépülés idejében (alcím: Változatok végnapokra), ahol a közösség nem megtartó erő, nem lehet az, hiszen mások döntenek a sorsa felől. Mások döntése a vonat, a pénz helyett kiutalt kupon, a közmosoda működése, sőt az élet és halál is a felsőbb vezetés kezében van, ha úgy akarja. Ha egyszer eljönnek valakiért, nincs hova menekülnie, s ami még borzasztóbb: nincs miért. És ha jönnek, mindig éjjel jönnek. Kemény diktatúrákat idéz mindez, gyomorszorító, misztikusba hajló történetekkel.

Anatol Korkodus időnként elhoz egy-egy kamasz gyereket a javítóintézetből, hátha ezen a vidéken találják meg fiatalon kisiklott életük új, helyes vágányát. Itt? Nevetni kéne, ha nem siratnivaló volna. Hiszen lassan sínek sem lesznek, nemhogy helyes vágány… Nem is marad meg Verhovinán más, csak Adam. A történetek egy része is rajta keresztül szólal meg, vele lépünk először a koszlott vasútállomásra, ahová az „örege” utasítására egy nappal korábban kimegy a legújabb javítós jövevényért.

Adammal ismerjük meg Balwindert, a vízügyi brigád „mindenes hátramozdítóját”, vele viszünk lángost a saját házukban fogva tartott bádogos házaspárnak, akiket két gyermek megölésével vádolnak. Őt kísérjük először Klara Burszenhez magyar szöveget felolvasni. Klara, mint egy csehovi nőalak, türelmesen várja azt a magyar tisztet, aki egy jövendölés szerint egy nap majd eljön érte, közben ezekkel a felolvasásokkal szoktatja magát a számára idegen nyelvhez. A jóslatot igen komolyan veszi, mert Aliwanka varrónőtől származik, aki pedig a víz bármilyen formájából, még az ablaküvegre lecsapódott párából is képes megmondani a jövendőt. És vele még korántsem ér véget a furcsa lakosok tablója. Minden figurát az őrület és a hétköznapiság határvonalai rajzolnak ki.

Szeretek eljátszani a gondolattal, hogy vajon az írók melyik szereplőjükkel lehetnek leginkább azonosak a szövegeikben. Habár a Verhovina madaraiban Adam tűnik a legkézenfekvőbb megoldásnak, mégis irodalmi coming outként éltem meg a lóarcú vándor megjelenését – és nem a lóarca miatt. Az idegen leírása (mákosan őszülő haj, függőlegesen barázdált arc, bánatos szemek) és kívülálló helyzete nagyon is azt a képzetet keltették bennem, mintha az író maga jelenne meg Verhovinán.

Ez az epizódszereplő intézi Anatol Korkodushoz azt a kíméletlen kérdést is, ami eddigre az olvasóban is megfogalmazódik:
Meséld csak el, mi az, hogy brigád, mi itt ez az egész. Főleg azt, hogy mi a csudával foglalkoztok itt? S amikor megkapja a választ (»Vízzel.«) nem lesz kevésbé cinikus: Ezt nem gondoltam volna. Eddig úgy tudtam, folyik, csorog az magától is. Megfájdul a fejem, görcsölni kezd az agyam, ha ilyesmit hallok. Mert tudd meg, haszontalan dolog, a kutyát sem érdekli.

A Verhovina a vizek regénye is. Forrásvizek mossák át a mondatait, a befagyott tó (ahol Duhovnik gátőr varjúcsípte teteme lóg egy fáról) megfagyasztja őket. És minden fölött és körül hol valóságos, hol elképzelt pára dereng.

Anatol Korkodus a hely atmoszféráján kívül olvasott még valamiből: gyakorta forgatta Eronim Mox szakács-mesekönyvét. Ez volt az ő bibliája, és mint olvasó csak azt remélem, hogy Bodor Ádám egyszer ezt is megírja. Hogy belelapozhassak, ha kéne egy kímélő recept „lassan múló bánatos napokra”.

Írta: Szeifert Natália

Közzétéve:2012. március 12. hétfő

Forrás: olvassbele.com