Fehér Béla regénye több mint szépirodalom. Kultúrtörténeti historizmus, receptgyűjtemény, bűvös szellemidézés. Nyelvi csemegék porcukorral meghintett mákos és diós süteménye. Vér és játék, habosan, édesen. – Ayhan Gökhan recenziója

A Fehér Béla Kossuthkifli történet keretét egy 1849. május 7-én kezdődő, falvakon, városokon átívelő, hat napig tartó kalandos utazás adja. Mint a süteménybe rejtett mandula, úgy vagyunk benne a magyar forradalom közepén, Kossuth apánk neve bukfencet vetve tűzszekérként szikráz végig a regényen, megtudjuk, hol és milyen időpontban tartózkodott, mit mondott, milyen szakállt viselt, milyen katonai intézkedések történtek, és a legfontosabbat, mi újság Budán?

A forradalom zajlik, pezseg, forr, tombol, őrjöng, csak a szereplőkkel zötykölődő zöld delizsánsz a történelmi fordulópont, a szabadság sorsdöntő pillanatai mentén halad el könnyedén, elegáns óvatossággal. A történelmi regény Cook kapitánya, Jókai Mór és a mesélés öreg, nem épp diétáiról híres pipázó mestere, Mikszáth Kálmán neve merülhet fel a Kossuthkifli olvasása közben, eminens tanítványuk, Fehér Béla átlépve a tőlük tanultakon kifordítja a tizenkilencedik századi regényt, ironikus, gunyoros hangsúlyt kölcsönözve ezzel a könyv hangulatának, szerethető fordulatainak. Túl a történelmi időutazáson nyelvi utazás részesévé válik az olvasó, a régi, ízesen szép, finom magyar nyelv imitálása, megidézése egyszerre bűbájosan komikus és leleményes.

A főszereplők, köztük Swappach őrnagy, aki egy rosszul értelmezett levél miatt a menyasszonyával és a grófnővel Pozsonyból indul el Debrecen felé a több rúd beuglival megrakott, erővel kényszerített szerencsétlen Batykó hajtotta delizsánszon, hogy leleplezze a cukkerli Vödric és annak régi barátja, Ellepi Kőszál közti cselszövést, valóban egy kalandregényt juttathat eszünkbe. Őrnagyunk idegesítően túlbuzgó, modortalan, néha féltékeny, máskor embereket öl, mint a romantikus kalandregények szereplői általában.
Nem kell megijedni, a Kossuthkifliben akárhány liter vér folyik el, akárhány liter töménytelen vértől ragad a mező, a házfal, az ég vagy a lapszél, az olvasó legbelül érzi, a vér itt piros festék, hamisítvány, a kínok közt hörgés, szenvedés, vergődés jól betanult színészi játék, különben is, súlytalan ott a halál, ahol kocsonyás szárnyakon röpköd a lélek a „kiégett” test és a forradalomtól elnehezült, zsíros föld felett. Az utazás hat napja alatt szellemjárás keveredik a hazafias felszólalásokkal, monológokkal, vendégszövegekkel, (Nagy Imre 1956. november negyedikén, hajnalban elhangzott beszéde köszön vissza Érsekújvár főterén), miközben a beuglik a hosszú úton némán, saját édességüktől kipirultan tűrik a viszontagságokat. Fehér Béla az örök fegyvert, a humort egy pillanatra sem engedi ki a kezei közül, majd minden második oldalon azzal lövöldöz, ekképp egy másik klasszikussal, Rejtő Jenő szellemével kerül össze a közös játékban.

Maga a regény három szálon fut, van egyszer egy Debrecenbe robogó delizsánszunk, egy azt üldöző, aggódó apaszívvel és egy dühös, bosszúval fenyegető, tanácsosi szívvel megrakott szekér és a „mellékszereplő”, a magyar szabadságharc, hol ágyúszóval, hol katonai vezényszóval jelezvén, egészségi állapotától függetlenül itt van. A regény kamerája ezek között forog, míg a végén a két szekér összetalálkozik és akkor… és akkor az olvasó tudni fogja, milyen jó regényt vett kézbe, mert „Hiába okoskodik! Kossuth önnek sütemény, nekünk körmös sátán!”

Fehér Béla tőle telhetően megtesz mindent a történet iránti érdeklődés véletlenül se lankadjon, emlékeim közt kutatva nehezen találnék még egy kortárs regényt, amit ekkora lelkesedéssel és kíváncsisággal olvastam volna.
Egyetlen egy dologban éreztem hiányosságot, mégpedig a szómagyarázat a könyv végén nem ártott volna, hacsak az olvasó nem jó ismerője a tizenkilencedik század szavainak, szófordulatainak, mert ez esetben nincs gond. Persze, „Tudja a gyalogrípa!”

Így, március 15-e előtt az ünnepre való készülődést nem koronázhatnánk meg szebben, mint Fehér Béla Kossuthkiflijével. Jó kocsikázást és jó étvágyat hozzá!

Ayhan Gökhan

Forrás: Cultura.hu (2012.03.12.)