Egy láda bejglit szállítani Pozsonyból Debrecenbe, Fehér Béla ezt a feladatot teszi új regényében a hősei vállára. Hogy aztán ebből az alapállásból miféle kalandok adódnak egy végletesen abszurd, részben képzelt, részben valóságos világban, kiderül a könyvből, amit mindenkinek érdemes elolvasnia kilenctől kilencvenkilenc éves korig!

Egy káprázatos sodrású, különleges nyelvezetű, a 48-49-es szabadságharc idején pergő, már nem (mű) romantikus, még nem (mű) avantgárd roadmovie ez a könyv, amelyben minden szereplő fölött, az abszolút főszerepet a magával ragadó humor játssza. Ez a humor több forrásból fakad: a legfontosabb a nyelv, amely lényegében Jókai nyelve, amely mára ha nem is olvashatatlan, de legalábbis nehezen befogadható (ki ne emlékezne rá, mit kínlódott vele, amikor még az iskolapadot koptatta). Ezt aknázza ki a szerző, karikírozza és rátesz még egy lapáttal, a végeredmény pedig egy szenzációs stílusparódia lesz. Annyira üt a Jókai paródia, hogy amikor elkezdjük magunkévá tenni a szöveget, erős kétségeink támadnak, hogy képesek leszünk-e egyáltalán abszolválni a penzumot, de néhány oldal után azért bele lehet rázódni ebbe a fajta régieskedő, kitekert, erősen germanizált nyelvezetbe annyira, hogy semmi különösebb nehézséget nem okoz aztán már az olvasása. Az persze még sokáig megmarad, hogy nem értjük a felét se, de ez nem gond, ami átjön belőle, még az is épp elegendő.

A humor második eredőjét a szélsőségesen tipizált figurákban kell megjelölni. A jó itt nagyon jó, a gonosz pedig a velejéig az, a csúnya az púpos is, a kicsi szinte láthatatlan, de ami nagy, az valóságos óriás (és tényleg az! Ott fekszik Muzsla határában, és ha horkan egyet, remegnek bele az ablakok.) Természetesen egy ilyen könyv esetében közel sem elvárás a karakterek egyedítése, sőt épp ellenkezőleg, az író vonásaik túlhúzásával emeli ki gyengeségeiket, teszi őket nevetségessé. Ez a karikatúra lényege. A harmadik pont, amelyből a Kossuthkifli humora születik, a szituációk, helyzetek lehetetlensége, abszurditása, valószínűtlensége, hogy a látszólag vér komoly kérdéseket is el lehet hülyéskedni. Itt aztán bőségesen akad alkalma a szerzőnek a helyzetkomikum kiaknázására is. Fehér Béla eddigi írásai, tárcái sem nélkülözték a humort, vagyis nem lehet azt mondani, hogy számára ismeretlen, szűz területre tévedt, de jelen írása esetében segítséget, ösztönző figyelmet is kapott Liszkay Gábortól és Fábry Sándortól, amit meg is köszönt a könyv ajánlásában az érintetteknek. Általánosságban elmondható, hogy a Kossuthkifli humora nem izzadságszagú, inkább üde, de azért van, ami már túl van hajtva, amikor egy-egy szituáció öncélú és néha bizony erőltetett poénkodásba torkollik. Kár érte.

A cselekmény nem túl bonyolult: Swappach Amádé őrnagy, fanatikus Kossuth-hívő, szerelme Vödric Estilla, valamit a púpos vénlány Thalvizer Karola grófnő, Batykó kocsis társaságában nekivágnak a Debrecenbe vezető hosszú és veszedelmes utazásnak, hogy oda egy láda bejglit (Estilla apjának Vödric Demeter cukrászmesternek találmánya) leszállítsanak. Őket üldözi Amádé apja a császárpárti Swappach Ferdinánd tanácsos, minden pozsonyi titkos ügynökök feje, aki önnön fia életét kívánja kioltani, mert az meglopta őt; azután a fent említett Vödric Demeter, aki este ugyan egy szem leányát kitagadta, mert azt Amádéval in flagranti találta, de ezt másnapra tragikusan megbánja, és most lányát próbálja visszaszerezni, végül Dalfalvi Mátyás temetkezési vállalkozó, maga is titkos ügynök. Ezek a szereplők azután mindenféle fantasztikus kalandba keverednek: útjukat hullák szegélyezik, alszanak kísértetek járta házban, találkoznak óriással, kerülnek börtönbe, megkísérelnek egy hidat felrobbantani (természetesen sikertelenül), végül közülük néhányan meg is érkeznek a Cívis Városba, igaz, oka fogyottan.

A Kossuthkifli esetében bizonyos irodalmi előképeket is meg lehet jelölni. Adja magát Jókai minden tekintetben, de nem lehet elmenni bizonyos párhuzamok mellett sem, melyek Fehér Béla könyvét Rejtő Jenő munkásságához kapcsolják (karakterek, helyzetek, kalandok), és persze az örök Hašek. Számomra például a kocsis Batykó figurája kapcsán rögtön Švejk, a derék katona alakja ugrott be.

Fontos megemlíteni a természetfelettit, ami ebben a könyvben tulajdonképpen teljesen természetes. A regénynek ezt a vonását a fülszövegben Cserna-Szabó András „népmesei motívumokkal átszőtt magyar mágikus realizmusnak nevezi”. Hogy aztán ez az-e, aminek látszik, azon sokat lehetne studírozni, de ez mindenképpen kimerítené eme recenzió kereteit. Elég az hozzá, hogy a Kossuthkifliben gyakorlatilag bármi megtörténhet, sőt meg is történik: a holt emberek lelke látható formában jelenik meg, bőrszárnyú, nagy szemű valamik, amik néha riadtan, néha meg szemtelenül, mint a piaci legyek röpdösnek fel-alá. Estilla tulajdonába kerül egy skatulya, amelyben Füzegy lakik, a maradék magyar, aki V. László korában élt és a Halotti Beszéd stílusában beszél. Batykót, a kocsist, anyja álmában látogatja és elmondja neki, hogy mi módon materializálhatja őt, majd a könyv vége felé Batykóval együtt madárrá változik. De vannak itt szellemek, egy óriás is, öreg s gonosz banyának álcázott orosz felderítő, egyszóval számtalan misztikus csoda vonul el előttünk, akár egy panoptikumban.

A Kossuthkifli egy nagyon kellemes, szellemes regény, amely igényesen szórakoztatja az olvasót. Hatalmas tanulságokat, mélyebb mondanivalót kutatni benne fölösleges, igaz, maga a kötet nem is hív erre, nem is igényli ezt. Nem akar többet, mint elmesélni egy fantáziadús történetet, okozni néhány kellemes órát, miközben az olvasó kinevetheti ezeket a botcsinálta nem igazi hősöket, és rajtuk keresztül önmagát, bennünket is. Tulajdonképpen saját kis abszurdunknak, mai Magyarországunknak is görbe tükre a Kossuthkifli. Kalandra fel!