Az Év Gyermekkönyve:

Nyulász Péter: Helka

A Burok-völgy árnyai

(Bohony Beatrix illusztrációival, Betűtészta Kiadó)

Peter Beagle fantasy-klasszikusa, Az utolsó egyszarvú így kezdődik:
"Az egyszarvú egyedül élt egy orgonaszínű erdőben. Vénséges vén volt, bár erről ő mit sem tudott. A színe már nem volt többé olyan, mint a játékos tajték a tengeren, hanem inkább olyan volt, mint a holdfényes éjszakákon hulló hó."
A Gyűrűk Ura kezdősorait talán fejből is tudják néhányan: "Három gyűrű ragyogjon a tünde-királyok kezén, Hét a nemes törpök jussa, kiknek háza cifra kő, Kilencet a halandó ember ujján csillantson a fény, Egyet hordjon a Sötét Úr, szolganyáját terelő, Mordor éjfekete földjén, sűrű árnyak mezején."
S hogy kezdődik egy 2011-es magyar fantasy-meseregény?
- Palacsinta! - Túrógombóc. - Palacsinta. - Túrógombóc!
Bizony, a két rakoncátlan manó, Tramini és Furmint párbeszéde - melynek tétje csupán az, hogy kitalálják, mi lesz az ebéd a Soktornyú Kastélyban - nem épp klasszikus fantasy-kezdés. Pedig Nyulász Péter Helkája ezzel együtt is igazi kincse e műfajnak. Nemcsak azért, mert általában megfelel a fantasyvel szemben meglévő olvasói elvárásoknak, de ráadásul egy olyan országban lett rövid idő alatt sikeres a regénye, amelyben nincs komoly hagyománya a műfajnak. Hazánkban általában a fantasztikus irodalomnak sincs igazi bázisa, a fantasy alapú meseregénynek pedig végképp nincs nagy rajongótábora. Pedig nemcsak külföldi szerzők, művek (manapság épp Silvana De Mari vagy Timothée De Fombelle) nemzetközi sikerei mutatják az efféle történetek létjogosultságát.
Nyulász Péter bizonyos szempontból tolkieni történetet írt, ám regényének egyik legnagyobb erénye, hogy egy pillanatig sem érezzük, hogy parafrazeálna, hogy erőltetetten ültetne át magyar viszonyok közé angolszász sajátosságokat. Kamor és Gandalf hasonlósága persze rögtön szemet szúr, de a Helka sokkal inkább a magyar mondavilágon - elsősorban Lipták Gábor gyűjtésén, balatoni mondáin - alapul, így mindvégig a miénknek érezhetjük. Helyszínei ismerősek lehetnek, sőt fejezetről fejezetre bejárhatók - akár a gyermekolvasó számára is. (A szerző egyébként maga is megtette ezt a kirándulást, fényképekkel illusztrált előadásokat is tart erről, s azon sem lepődnénk meg, ha a "Helka-túra" idegenforgalmi/irodalmi fogalommá válna egyszer.)
Nagy erénye a könyvnek, hogy a történetfűzés nem akad meg, nem érezhető, hogy nem homogén anyag adja a cselekmény alapját. Emellett van benne egy olyan könnyedség, amely általában a klasszikus előzményekből is hiányzik. Gördülékeny és szép a nyelvezet, a karakterek pedig szerethetők és következetesek. Az sem elhanyagolható, hogy a fiú- és lányolvasók egyaránt megtalálhatják az azonosulás lehetőségét, de akár rajongásuk tárgyát is Helkában, vagy épp Cipriánban. Hisz "a gyerekek a szívükkel olvasnak" (Kästner), átélhető, megélhető kalandra vágynak. A Helka a tekintetben is "hagyományos" fantasy - elfogadva Komáromi Gabriella állítását -, hogy (varázslók, csodalények ide vagy oda) hőse, központi figurája végig az ember marad, "játéktere" pedig a természet, jelen esetben a Balaton-part gyönyörű környezete.
Így aztán hiába a gonosz ármány, a sötét erők összefogása, a regény végén mégis csupán az lehet Furmint és Tramini vitájának tárgya, hogy mi legyen a vacsora:
- Palacsinta! Túrógombóc! Palacsinta!! Túrógombóc!! Palacsinta!!! Túrógombóc!!!
A vita persze eldönthetetlen, a Helkához azonban mindenkinek jó étvágyat kívánok!
Gombos Péter

Az Év Gyermekkönyve:

Lakatos István: Dobozváros

Egy város, amit le kell győznöd

(a szerző saját illusztrációival, Magvető Kiadó)

Lakatos István megtalálta a billeg-ballagó szék három széklába mellé a negyediket, ami vagy inkább aki, teljessé teszi, azt, ami részleges, aki megjavítja azt, ami elromlott. Ez a Székláb egyszerűen zseniális, mondhatni isteni!

Kiemelkedővé az tesz egy könyvet, hogy számos olyan emlékünk fűződik hozzá, ami arra késztet bennünket, hogy újra meg újra levegyük a polcról, elolvassuk és felolvassuk, ajánljuk és feldolgozzuk, vagy egyszerűen csak beszélgessünk róla. A Dobozváros esetében számomra a legmélyebb emlék a mérhetetlen bölcsességű és szomorúságú, a világot odaadó szeretetével kormányzó Székláb figurája. Az ő alakjában koncentrálódik a bibliai istenképtől, Gandalfon át Dumbledore-ig a világot bölcsen igazgató, a gonosz erői ellen egyensúlyt tartó teremtő erő.

Székláb célja egyszerűen megfogalmazható: megvédeni az embert önmagától. Az embernek ugyanakkor szabad akarat adatott, maga dönt sorsa felől, maga választja meg céljait, vágyainak tárgyait. De mindez érvényét veszti akkor, ha az egyensúly felbillen, a gonoszság oly mértékűvé válik, akkora sebet ejt a világ testén, hogy már-már a teremtés kerül veszélybe. Nos, igen, ekkor nincs más lehetőség, be kell avatkozni.

Székláb megtehetné, hogy maga teszi helyre a dolgokat, hatalmában állna egyedül is legyőzni a gonosz Egyest, de nem ezt az utat választja. Társul hívja az embert, hiszen a megoldáshoz éppen egy kis csavar hiányzik, amit sehol sem talál. Zalánt és szüleit a mindenható Székláb társául fogadja a rendteremtésben. Nem az ember feje fölött, nem az ő akarata ellenében, hanem vele együtt akarja megoldani a problémát.

Székláb és Egyes harca a jó és a rossz örök küzdelmét példázza. Gigászi küzdelemben feszül egymásnak a két teremtő erő újrafogalmazva az ismerős gondolatot "mert nem élhet az egyik, míg él a másik" - "Vagy Dobozváros bukik el, vagy nagyjából minden más, ami értékes ezen a világon."

Zalán élete Széklábbal megismerkedve megváltozik. Nemcsak azért, mert kiszakad a biztonságos otthon közegéből, hanem azért is, mert az értékek új rendszerével ismerkedik meg, amelyet nem kevés küzdelem után végül elfogad. A Székláb mellett átélt kalandok izgalmasan új perspektívájából nézve mind a dobozvárosi, mind a hétköznapi élet meglehetősen egyhangú. A könyv szomorkás epilógusa ellenére az olvasó reménykedik abban, hogy Zalánnak sikerül megőriznie és tovább adnia azokat a kincseket, amelyeket a különleges utazásról magával hozott.

Pompor Zoltán

Forrás: IBBY.hu (2012.04.02)

A teljes cikk itt olvasható!